Manapság nagy divatja van azoknak az előadásoknak, tanulmányoknak, melyekben a szerzők kifejtik, hogy az ország pénzügyi helyzete tarthatatlan, ezért súlyos megszorításokra van szükség.
Ebben természetesen Bokros Lajosé a főszólam, valóságos megszállottja a megszorításoknak, mintha a bostoni fojtogató reinkarnációja lenne. Az utóbbi hetekben azonban többen is sikeres konvergencia programot hajtottak végre -Járai Simor-, sőt megemlíthetném Kókát is, ha ő valaha is lett volna valaki.
Tagadhatatlan, hogy az ország e téren is bajban van. Ezermilliárdokat meghaladó költségvetési hiány évről évre, tizenhétezer milliárd körüli ( kb. 100 milliárd dollár) államadósság, ami a GDP 66%-át teszi ki.
Közös ezekben az elképzelésekben, hogy a megszorítások múlhatatlan szükségességét többszörös milliomosok – ha nem milliárdosok- hangsúlyozzák, s általában a „jóléti” kiadások erőteljes visszafogásában látják a megoldást. És itt válnak rögtön hiteltelenné.
Marxista himlőfertőzésből visszamaradt sebhely-kifejezéssel élve: „antagonista ellentét” van ugyanis társadalmi-pénzügyi státuszuk és a javasolt terápia célközönségének anyagi viszonyai között.
A legszegényebbek szociális támogatásait nem lehet visszafogni, hiszen már így is a létminimum alatt vannak, noha minden szempontból jobb lenne, ha segélyeiket feltételekhez kötnék (erre vannak kísérletek).
A megszorítások tehát ismét a középosztályt sújtanák leginkább. A „fizessenek a gazdagok” jelszó ugyanis sosem ér el a ténylegesen gazdagok világáig: milliomos Bokros-milliomos pénzügyérsége alatt viszont gazdagnak számítottunk mi, tanárok is: többségünktől elvették a családi pótlékot.
Hitelesebb lenne minden ilyen javaslat, s nem mellesleg a közös áldozatvállalást is elfogadhatóbbá tenné, ha tisztelt fojtogatásra buzdítóink magukon (értve alatta saját személyüket és pénzügyileg hasonló helyzetben lévő köreiket) kezdenék. Mondjuk azzal, hogy egy egyszeri, jelentős vagyonadót fizessenek a milliárdosok, külföldi tulajdonú kereskedőláncok, bankok, biztosítók stb.; vagy pl. olyan progresszív jövedelemadót vezessünk be ideiglenesen, ami bizonyos évi jövedelemszint fölött – mondjuk 50 millió Ft- nagyobb elvonást tenne lehetővé, mint 36%, jelenleg ugyanis a havonta milliókat keresők ugyanazzal a sávval adóznak, mint én. Vagy legalább látnánk, hogy megpróbálják elzárni azokat a csapokat, amelyeken számolatlanul ömlik a pénz, lásd: állami-önkormányzati vállalati vezetők elképesztő végkielégítései (Antal Attila-BKV).
Ilyet persze nem javasolnak ők. Bokros sem tiltakozott, amikor még a 90-es évek közepén a Budapest Bank eladásakor kb. 15 milliónyi jutalmat kapott. Úgyhogy ezekre az általuk javasolt megoldásokra is csak azt mondhatom:
Kedves Bokros és Társai! Fojtogassátok a jó édes….!
