Ünnep van. Hat év óta a mai az első nap a magyar parlamentben, hogy a kormány a szabaddemokraták nélkül áll fel. A párt nemcsak a közvélemény támogatását vesztette el, de -legalább formálisan - kikerült a hatalomból is, s megkezdte agóniáját. A legkevesebb, amit kívánhatunk nekik és magunknak is: minél rövidebb szenvedést.
A szabaddemokraták számomra születésüktől kezdve igen jelentős szerepet töltöttek be. Mindig tudtam általuk, hogy mi az igazi nemzeti érdek: az, ami az aktuálisan hirdetett elveikkel, programjaikkal, elképzeléseikkel szemben van. Másként megközelítve: soha egyetlen tettük nem volt, ami a nemzet érdekét szolgálta volna. Bűneik lajstroma olyan hosszú, hogy életük végéig lefoglalhatnák a gyóntatószékeket, feltéve, ha ezt a műfajt ismernék egyáltalán (nem ismerik).
A teljességet egyáltalán nem megcélozva néhány ezek közül: az első szabad választások képmutató módon hamis, szélsőségesen antikommunista kampánya, amelynek valódi célja a minél kedvezőbb parlamenti eredmény megszerzése volt a hisztéria felkeltése által, a kevésbé radikális MDF pozícióinak gyengítése; a négyigenes népszavazás 89 őszén, amelynek aljas kérdéseihez képest a mostani márciusi népszavazás maga az erkölcsi etalon: akkorra ugyanis a négy kérdés közül 3 már eldőlt, az egyetlen lényeges döntés során pedig a szadesz (és az akkor fiókszervezetüknek tűnő Fidesz) ha kis többséggel is (0,7!), de lemondatta a népet arról a jogáról, hogy köztársasági elnököt válasszon. Ezáltal kaptuk nyakunkba Göncz Árpádot – Pozsgay helyett, istenem, mekkora különbség, az utóbbi javára!
Az választások után kapcsolataik révén megzsaroltatták Antall Józsefet, aki ahelyett, hogy nyíltan a közvélemény felé fordult volna, elmondva az igazat, paktumot kötött velük, megnyílt az út Göncz számára, s fennmaradhatott az új kormánnyal kezdettől fogva ellenséges, ekkor többnyire a szadesz pártján álló médiaelit aránytalan befolyása. A taxisblokád idején azonnal az események élére álltak (ha nem ők szervezték), a leghamisabb, demagóg érvekkel kormányt akartak buktatni; majd a kormánypártokat antidemokratizmussal, antiszemitizmussal hazug módon megvádolva létrehozták a Chartát, amelynek ernyője alá bevették az MSZP-t, ahol végül úgy összemelegedtek, hogy a 94-es választásokon abszolút többséget szerzett MSZP hálából őket is beemelte a hatalomba. 94 és 98 között éppúgy, mint 2002 óta lényegében ők kormányoznak, az MSZP-től csak annyira futotta, hogy mérsékelje radikális liberalizmusukat, zsákmányéhségüket, de a kormányzás fő vonalait ők határozták meg. Rendre, szisztematikusan elfoglalták azokat a pozíciókat, ahol egyrészt pénz van (gazdaság), vagy pénzzé tehető érték (egészségügy), illetve jelentős agymosást lehet végezni (oktatás). Ők a felkarolói minden olyan extrémitásnak, amely a társadalom egészséges szövetét, ösztönét képes megbontani (kábítószer-fogyasztás legalizálása, mindenféle úgynevezett másság tolerálása a végtelenségig stb.) Példátlan nemzetközi és hazai médiakapcsolataik révén azt a képet sugallták magukról, hogy ők az értelem felkent bajnokai, akinek még a seggükből is a szürkeállomány szivárog, holott semmihez sem értenek igazán, tudósi, írói, politikusi nagysága többségüknek csak egymás feldicséréséből származik. A legutóbbi időkig uralták a közvéleményt befolyásolni képes eszközök többségét, most, hogy bukásuk nyilvánvaló, kiestek ezek kegyeiből is (nem akarnak velük bukni, szeretnék befolyásukat átmenteni a szabaddemokrata-mentes időkre, s hirtelen váltással új nyalható tárgyfelületet keresnek).
Összegezve azt mondhatom, hogy a magyar parlamentben mindvégig jelen volt egy szélsőséges párt, s ez a Szabad Demokraták Szövetsége volt. Ha nehezen is, a magyar közvélemény felismerte szerepüket, ettől kezdve napjaik meg vannak számlálva.
Az 1844-ben Londonba utazó I. Miklós orosz cár az őt fogadó előkelőségek előtt fejtette ki Törökország kapcsán a „beteg ember” koncepciót. Ezt aktualizálva mondhatjuk: a Szabad Demokraták Szövetsége beteg, meg fog halni, meg kell halnia, ne hosszabbítsuk meg agóniáját.
