A hét két napján olyan sokáig vannak óráim, hogy nem tudok utánuk megebédelni. Viszont a 4. órám „lyukas”, így kénytelen vagyok 11-re átmenni a menzára, akkortól már van ebédkiadás elvitelre, én meg szinte mindig egyedül eszem a nagy üres étteremben. A leves rettenetesen forró, mire kihűl és végzek a második „fogással” is, szinte teljes órám elmegy.
A tanári asztalok közvetlen a konyha mellett vannak, kölcsönösen látjuk és halljuk egymást. Így volt ez ma is. De ma valami szokatlan történt. Amíg én hűtöttem a levest, váratlanul megkezdődött egy szokatlan zaj: valaki felolvasott. Az egyik konyhás néni jó nagy hangon olvasott a többieknek, akik megjegyzéseket fűztek hozzá, helyeseltek, morogtak, közbeszóltak. Eleinte nem fordítottam rá figyelmet, nem illik belehallgatni mások beszélgetéseibe, de a felolvasás hangereje miatt egy-egy mondat, mondatfoszlány mégis elérte a fülemet: „Mi az, hogy a rendőrök nem lövik azonnal agyon az összeset? Hát hol élünk mi, a szentségit neki!”, „Hát most tényleg elég volt! Most betelt a pohár!”, „ A rendőrök kapjanak tűzparancsot!”- csupa ilyen mondattöredék. Mi van itt, gondoltam magamban? Biztos voltam benne, hogy újságból olvas fel a néni, s nem volt nehéz rájönni, hogy a veszprémi gyilkosságot tárgyalják, mint valószínűleg az ország valamennyi munkahelyén. A lapot természetesen nem láttam, azt azonban érzékeltem, hogy a cikk állításaival teljes mértékben egyetértenek, szitkozódásaik, morgásaik nem annak szóltak, hanem a veszprémi esetnek.
Hazajövet átolvasom a sajtót, rátalálok Bayer Zsolt cikkére, nem volt nehéz rájönnöm: ezt hallottam: konyhás néni a Magyar Hírlap írását olvasta fel.
Nem akarok Bayer cikkével foglalkozni, nincs kedvem kifejteni, miben értek vele egyet és miben nem. Biztosan tudom azonban, hogy ha netán néhány hónap múlva valamely jogvédő értelmiségi kör összegyűjti majd az olaszliszkai esethez hasonlóan („újkorcsoport”) a veszprémi gyilkosság sajtófogadtatását, Bayer írása elrettentő példaként fog abban szerepelni.
De – mondom – ez engem már nem érdekel. Az érdekel egyedül, hogy ezek a kedves konyhás nénik mind kivétel nélkül egyetértettek vele és írása minden sorával. Nem nagy kockázat megjósolni: az ország polgárainak nagy többsége hasonlóan érez, gondolkodik erről a konkrét esetről éppúgy, mint a cigánykérdésről. Lehet Bayert hibáztatni, felelőssé tenni, lázítással vádolni, de tagadhatatlan, hogy közelebb áll a társadalomhoz, mint kormányunk bármely tagja. Beleértve a közbiztonság végzetes romlását frissen felfedező miniszterelnököt.
