Vannak emlékek, amelyek - múlhat akárhány év – tisztán maradnak meg bennünk, s ma is úgy tudjuk felidézni, mintha egy most látott filmet mesélnénk.
1977-ben, másodikos gimnazistaként rohantam a vidéki gimnázium két emelete között, amikor az iskolarádióból soha nem hallott dal szólalt meg, hangosan beterítve a kis gimnázium tereit: „És arra a képre emlékszel, drága, hol kalapban látjuk apát”. Mintha áramütés ért volna, azonnal megálltam, szájtátva hallgattam az énekest a rövid szünet alatt, a következő szünetben pedig siettem fel a stúdióba, ki volt ez, kérdeztem. A két diáktársam vállat vont, nem ismerjük, mondták, valami Cseh Tamás, a magyartanárom hozta a lemezt, ő játszatta le a dalt.
A magyartanárom a barátom volt, ha lehet ezt mondani. Őt is megkerestem, mutatta a lemezt, amit tanítás után meg is vettem, otthon pedig csak hallgattam, hallgattam: ma is kívülről tudom az egészet.
Ettől kezdve Cseh Tamás az életem része lett. Sokféle zenét szeretek, a Kontroll Csoporttól Kodályig, de senkit nem hallgattam olyan gyakran, mint őt. Merthogy nekem ő nem is zenész volt: valóságos kapaszkodó, támasz. Gimnazistaként még csak megéreztem valamit a dalok szelleméből, s emlékszem, mekkora fájdalom ért, amikor egy barátom akkor már egyetemista nővére kissé kioktatóan közölte, hogy ezek a dalok nem is az én nemzedékemhez szólnak. Később aztán, amikor már olvastam tőle nyilatkozatokat, róla szóló elemzéseket, megértettem, mire gondolt az illető, de igazat ekkor sem adtam neki. Ezek a dalok nem pusztán az énekes saját nemzedékét szólították meg: mindenkinek fogódzót jelent(h)ettek , pusztán azzal, hogy valaki kiáll, a maga utánozhatatlanul egyéni stílusában elénekel valamit magáról, megfogalmazza helyzetét: abban a korban ez önmagában azt mondta: szabad vagyok, és szabad lehetsz te is. Ezt persze gimnazistaként nem tudtam így megfogalmazni, de bizonyos, hogy így éreztem, s ma is ezt tartom a legtöbbre a tőle kapott élmények közül.
Köszönöm a sorsnak, hogy kortársa lehettem.
Nyugodjék békében.