Itt az írás, forgassátok...

A magyar baloldal 1945 utáni párttörténetében vörös fonalként húzódik végig az az állandóan ismétlődő jelenség, hogy egyes politikusaik – érzékelvén a párt népszerűtlenségét – új mozgalmat hirdetnek, megújulást, szakítást a múlt bűneivel, hogy aztán hatalomra jutva maguk is elkövessék azokat.

 

Így volt ez már az MDP esetében is, az 50-es években, amikor a talonból előhúzták Nagy Imrét, Kádár meg előjött; így a Kádár-rendszer végnapjaiban Németh Miklós-Horn-Pozsgay előtérbe kerülésével; ez a szándék motivált, amikor a teljesen alkalmatlan Medgyessyt megpuccsolta Gyurcsány.

 

A Párt mai alakmása, az MSZP képlékeny állapotban van, még messze nem dőlt el, ki szerzi meg középtávon a vezetést, ki lesz a meghatározó személy. Én Gyurcsányt sem írnám le véglegesen – illetve dehogynem, csak hát nem rajtam múlik -, a Mesterházy-féle fiatalok egyelőre csak kirakatfigurák, pofozóbábuk, ezért érezheti magát Szili Katalin helyzetben, noha nem nyeregben. S ezért kívánja bemutatni az ismert kötelező gyakorlatot a Szövetség a Jövőért Mozgalom életre hívásával. „Szakítás a múlttal, hitelesség és újjászervezés” – ez mozgalma vitairatának a címe. Ilyen címmel bármelyik előd közreadhatta volna saját vitairatát: Nagy Imrétől Gyurcsányig mind.

 

Mindebben az a gyanús, hogy végignézve a névsoron azt láthatjuk, hogy a megújulást hirdetők maguk is részesei voltak, kivétel nélkül, annak a hatalmi struktúrának, amellyel utólag szakítani akartak. Még csak nem is sokadlagos szereplőként, hanem a hatalomgyakorlás első vonalában, tehát maguk is felelősséget viseltek / viselnek mindazokért, ami történt, s amivel szemben utólag meghatározzák magukat. Ez veti fel azt az elháríthatatlan gyanút, hogy itt ugyanolyan módszerekkel történő hatalomátmentés folyik évtizedek óta: a főszereplők változnak  - nem jelentéktelen mellékszála a folyamatnak, hogy a mögöttük húzódó nagy párttömeg szinte alig -, de ennek csak az a célja, hogy maga Párt legyen folyton hatalmon, hogy így biztosítsák a  túlélést és persze a pénzelosztás lehetőségét.

 

Hogy a jelenség valójában átverés, arra már az első nagy salto mortale után felfigyeltek: Mindszenty már 56-os beszédében kifejtette, hogy „Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél.” Vagy ugyancsak e korból idézi Romsics Ignác Pallavicini-Andrássy Borbálának, a „nagy” Andrássy unokájának naplóját: „Itt valami becsapás van. (…) Ez népbolondítás. Látták, hogy gazdasági csőd előtt állnak, látták, hogy egyre nő az elkeseredés. Meg kellett játszani a dolgot. Kiosztották a szerepeket. Önkritikát gyakorolnak. (…) Nagy Imre bűvészmutatványt ad elő. A kalapban zörgő bilincsek virággá változtak.” (Romsics I.: Magyarország története a XX. században, 379.o.)

 

A bűvészmutatvány kezdete vasárnap lesz, a szeánszot most épp Szili Katalin celebrálja. Előlegezzük meg a bizalmatlanságot!

Nem vitatva Szabó Máté, ombudsman jó szándékát, meg kell erősítenem a címben írtakat: úgy beszél a magyar valóság egy szeletéről, az iskolákról, mint aki a Holdról csöppent ide.

Mint aki nem látott még működő iskolát. Mint akinek egyetlen gyermeke sem járt önkormányzati iskolába. Tilosnak tartja az osztálypénz szedését, s leszögezi a közoktatási törvényre hivatkozva, hogy az iskoláknak még azt is „állniuk” kell, ha a gyerekeket múzeumba, kirándulásra viszik.

 

Mit tud ez a kedves ember az iskolák, óvodák stb. működésének feltételeiről? Nem kellett még sosem bevinnie WC-papírt, papírzsebkendőt, színes ceruzákat óvodába, gyümölcsöt, tisztasági csomagot általánosba, nem szedtek még be hozzátartozójától vagy tőle másolópapírra, sportkörre, diákkörre pár száz forintot? Csak hogy tudja: ezek majdnem minden önkormányzati iskolában, óvodában meglévő példák. S nem azért, mert a nevelők, tanárok, óvónők zsebre dolgoznak, hanem mert nem futja. Ezekre sem. Nemhogy kirándulásra, múzeumra.

 

Szerinte tehát tilos dolgot művelünk mi mindannyian, akik ilyen-olyan közösségi célra osztálypénzt szedünk. Én is ezt teszem, tehát törvényt sértek.

Törvényt sértek? Nem azt kellene-e hangsúlyoznia az ombudsman úrnak, mekkora gyalázat, hogy a közoktatási törvény úgy szab meg előírásokat, hogy annak egyáltalán nem biztosítja anyagi feltételeit? S nem is biztosította soha, egyetlen kormány alatt sem, mióta a törvény hatályban van.

Nem az a gyalázatos, hogy szinte rákényszerítenek bennünket, tanárokat a törvényszegésre? Mert egyik oldalon diákok, szülők, vezetők elvárják, hogy legyenek tanórán kívüli együttlétek, foglalkozások, ugyanakkor ezek valamiféle hozzájárulást igényelnének, amit egyetlen iskola sem tud kigazdálkodni. Még egy csomag színes kréta is problémát okoz olykor év végén – csak a digitális táblára van pénz…-, nemhogy egy osztálykirándulás. És itt ne gondoljon senki a tanárok bérére: ingyen megyünk, minden fizetség nélkül, többnyire hétvégén, szabadidőnk terhére, s legtöbbünk örömmel. Én legalábbis így. De hogy még ezek után fejemhez vágják, hogy törvénytelenül is, na, ez már sok.

 

Megmondom én mi a megoldás, hogy mit kellene tennie Szabó Máténak. Vagy határozottan követelnie kellene, hogy kifejezetten tilos legyen minden közösségformáló, tanórán kívüli rendezvény (nemcsak a kirándulás, hanem olyanok is, mint pl. egy érettségi bankett, tabló stb.), vagy ugyanilyen határozottan követelnie kellene, hogy minderre biztosítsanak forrást.

 

A többi nem néma csend, hanem fölösleges beszéd.

 

Amerika kilábalt a válságból!

A  munkanélküliség gyakorlatilag  nullára csökkent, jelentős gazdasági növekedés indult meg, a költségvetés hiánya folyamatosan csökken – Hawaii.

 

A belső prosperitás mellett jelentős külpolitikai sikereket is magukénak mondhatnak az utóbbi hetekben: Irak már egyszerűen nem téma: sínen van, dúl az Amerika által teremtett demokrácia, az ott lakók naponta köszönetet mondanak Allahnak, hogy rájuk küldte ostorát: az amerikai hadsereget, mert azóta olyan jól élnek, mint soha korábban. Az amcsi katonák is csak azért nem mentek még haza, mert élvezni akarják az édes életet.

 

Afganisztánban vannak még problémák, de minden jó úton halad. Nem is problémák ezek: alig érzékelhető piciny foltok a kék afgán égen. Abszolút demokratikusan, megkérdőjelezhetetlen tisztaságú választásokon ismét elnökké választották az amcsik jelöltjét, puskalövést meg már oly régen hallottak az ott állomásozók, hogy a golyó szóról nem a golyószóró jut eszükbe, hanem valami másféle golyó, amit unalmukban morzsolgatnak naphosszat.

 

Ennél nagyobb demokrácia és béke már csak a Közel-Keleten van, de ez annyira természetes, hogy említeni sem illik ilyen környezetben.

 

Minderre közvetett bizonyítékom is van. Ha nem így lenne, másként hogyan is fordulhatott volna elő, hogy indianai képviselők a magyar ORTT-döntést tartják a világbékét és -demokráciát fenyegető legsúlyosabb fejleménynek: egyenest a kongresszust akarják mozgósítani az ügyben.

 

Most aztán jól rákúrtunk. Magyarország folyamatosan napirenden van a kongresszusban: emlékszem, milyen elítélő szavak hangzottak el a Gyurcsány-beszéd s az 2006. október 23-i rendőrattak után, emlékszem hogyan bélyegezték meg Szlovákiát nyelvtörvénye miatt. S most újra pellengérre állítanak, hú, de szégyellem magam. Ráadásul romlik a memóriám is: egyre kevésbé vagyok biztos, hogy a fentebb leírtak mindegyike határozott kongresszusi reakciókat váltott ki, sőt, már abban is kételkedem, hogy voltak-e ilyenek a legfrissebben kívül.

 

Ha voltak, ha nem, haptákba kell vágni magunkat: a birodalom fenyegetően üzent, a gyarmati lakosságnak meg kell érteni: a demokrácia az, amit az impérium vezetői annak tartanak. Minden más mucsai mutyi.

Jöhetnek a Lopakodók.

A magyar sajtónak meglehetősen nagy szégyene, hogy  tájékozódás céljából muszáj néha rákattintani a kurucokra is: nem azért, mintha teljes mértékben hitelt lehetne adni cikkeiknek, s főleg nem azért, mert hangvételük, stílusuk cseppet is elfogadható lenne. Egyszerűen, mert rendszerint az események másik vetületéről lehet tőlük információt szerezni, olyanokról, amilyeneket a sajtó polkorrekt része nem közöl.

 

Tipikusan ilyen volt a sajóbábonyi eset: a rádiók, televíziók, internetes újságok első közléseiből akár még úgy is tűnhetett: a Jobbik keverte a balhét, holott elég világos: a felelősség minimum közös.

 

Vona sajóbábonyi látogatásáról is ők adták a legrészletesebb beszámolót. A Jobbik fórumán megjelent az országos cigányvajda, Kállai Csaba is, és ha már ott volt, muzsikált egy keveset. Egy, a Jobbik fülének oly édes, hízelgő dallamot. Egy olyan nótát, amelytől  - ha nem a vajda bazseválta volna - már rég harsognának a hangszórók és a fölkent szakértők: itt kérem ……………………..mus van.

 

Hogy mi a ……………………mus, azt én nem írom le, mert nem szeretnék vádaskodni, és a fülem sem hibátlan. Csak megjegyzem, hogy Kállai úr zenéje emlékeztet más hasonló dallamokra, figyeljük csak a beszámolót: „Szerinte egy esetleges polgárháború "valakiknek az érdeke". Hogy pontosan idézzük az országos cigányvajdát: "Valakiknek az érdeke, akik erre az országra szomjúhoznak és gyarmattá akarják tenni". Kállai ugyanakkor kijelentette: ők, cigányok is ebben az országban élnek és itt is akarnak. Magyar ételeket esznek: baromfi- marha- és disznóhúst, de - mint hozzátette -: vannak, akik disznóhúst nem esznek...”

 

Vajon kikre gondolhatott a vajda? Van valakinek ötlete? És ha azokra, rájuk gondolt, akkor neki ezek szerint szabad?

Jönnek haza az iskolából a lányok a napokban, mutatják az üzenő füzetet, hogy hozzájárulunk-e az új influenza elleni védőoltás beadásához. De már rögtön mondják is, hogy ők nem akarják, mert úgy hallották az iskolában osztálytársaiktól, hogy az oltásba bele lehet halni, ráadásul valami „csippet vagy dzsippet” is beléjük oltanak. Tíz és tizenegy évesek, tehát kisgyerekek – nevetek egy nagyot: ne látszódjék afölötti bosszúságom, hogy már ilyen kisgyerekek körében is terjengenek az összeesküvés-elméletek, nehogy bizonytalanságnak érezzék, ha elgondolkodom, s rövid idő alatt döntünk: kérjük az oltást. Kicsit megnyugodnak, de reklamálnak, hogy bezzeg ti nem oltatjátok be magatokat! Felvállalva az áldozat szerepét nyomban elhatározom: beoltatom én is magam.

 

Azóta pár nap telt el. Ma este egy komoly, egyébként abszolút megbízható, józan ismerősöm kezembe nyom egy paksamétát, lopva, óvatosan, a címlapon dőlt betűkkel: „Nemzeti Nyomozóiroda (Legfőbb ügyész, NBH, ORFK. ANTSZ, Orvosi Kamara)” felirattal. A  rendelkezésemre álló kevés idő alatt elolvastam az első oldalt, a másik ötöt átfutottam, aztán a szöveg elkerült tőlem: „Nehogy meglássák!”.

 

Innen tudtam meg, honnan veszik a gyerekek a sok badarságot a „halálchipp”(!) -ről . Így, két p-vel. Ez jutott el hozzájuk szóbeszéd formában, a „tanulmány” további részei a zsidó összeesküvésről, az Amerikában koncentrációs táborokba zárt „ellenállókról”, a „színtiszta méreg Tamifluról” egyelőre nem szivárgott le közéjük, vélhetőleg, mert nem is értenék.

 

Van viszont egy érdekes állítás rögtön az első oldalon. Eszerint az injekcióban el van helyezve egy szabad szemmel nem látható, de 12-szeres nagyítással már észrevehető „anno részecske”! Most ne akadjunk meg azon, hogy valószínűleg a kiváló szakemberek a „nano” szót írták imígyen (egyébként többször is a szakmunkájukban). Inkább ragaszkodjunk az állításhoz. Hirdessünk versenyt. Ezt teszem most én, de beszállhatna a minisztérium, az ÁNTSZ, bármilyen érintett szervezet, még tekintélyes jutalmat is kitűzhetnének. Az összeget az kaphatná, aki először megtalálja a „csippet”! Csak van néhány jóérzésű orvos, nemzeti elkötelezettségű, akit még nem szerveztek be zsidó összeesküvők, akinek van mikroszkópja, oltáshoz való tűje, oltóanyaga: csak a mikroszkóp alá kell tenni a tűt, az oltóanyagot (a „tanulmányból” nem világos, hogy magában az oltóanyagban vagy a tűben van-e elhelyezve a „dzsipp”), s könnyen leleplezhető vagy az egyik, vagy a másik fél.

 

Sasika ugyan nem fél, de a föntebb említett okokból beoltatom magam. Ha ezentúl a szokásosnál is nagyobb baromságokat írnék, az kizárólag a chipnek köszönhető.

Bizonyos tekintetben hasonlítok Kertész Imrére, akivel a Die Welt készített interjút: én is vagyok annyira konok, mint ő. Pl. azt nyilatkozza, hogy „a szocialista évek alatt egyetlen egy államilag engedélyezett könyvet sem olvastam. Ízlésemnek ugyanis mindaz egyáltalán nem felelt meg. Mindig felfordult a gyomrom, amikor megpróbáltam”. Nos, ezzel én is hasonlóképpen vagyok: egyetlen könyvet sem olvastam el tőle, méghozzá szándékosan, mert felfordulna a gyomrom.

 

Kertészt ismertem már Nobel-díja előtt is, publicisztikák szerzőjeként. Hogy író lenne, soha nem hallottam, olvastam. Az egyetemen sem. Még a nevét sem. Ez nem pusztán az én hibám: az ország egésze nem ismerte őt, néhány kivételtől eltekintve. Amikorra pedig világhírű lett, akkorra már nem volt kedvem könyveit kezembe venni. Úgy gondoltam publicisztikájából: aki ennyire torzan látja a valóságot, annak nem érdemes elolvasni más írását sem. Konok vagyok: tartom magam ehhez az állásponthoz: nálam sosem lesz kötelező olvasmány a Sorstalanság, sem Kertész érettségi tétel.

 

Pedig közben vágyakozom rá. A könyvére. Jó lenne elolvasni. Egyszer már valakitől, aki nem ismert, meg is kaptam a kötetet. Olvasatlanul továbbajándékoztam. Mostani interjúja – még akkor is, ha a fordítás egyesek szerint nem teljesen pontos - csak jobban eltávolít tőle.

 

Kertész 80 éves. Igazán megbocsáthatna. A ma élő magyarok túlnyomó része semmiképpen nem felelős szenvedéseiért. De erre ő képtelen. Távolból osztja az észt: mondataival nem az a baj, hogy szemernyi igazság sincs bennük. Nagyobb a baj: szeretet nincs bennük. Kívülállóként beszél „a magyarokról”. Amíg ezt teszi, én elfogadva hozzáállását, nem fogom a magyar érettségi részévé tenni. Pedig lehet, hogy a Sorstalanság jó könyv.

2010. április 29. Fáradtan ébredek, szokás szerint 5.40-kor. Már két napja alig aludtam valamit: szerenádozni kísértem az osztályomat, bőven éjfél után értem haza, kóválygok.

A fáradtság azonban rövid ideig tart, mert helyét átveszi az izgalom: holnap ballagás. Nyolc év után elbúcsúzunk egymástól, tanítványaim a tízéves gyerekekből felnőtt emberek lettek: ha elmennek, olyan üres leszek, mint egy kipakolt bőrönd.

Fáradtság és izgalom ide vagy oda, ma még be kell mennem a gimnáziumba. Van két órám a kilencedikesekkel. Magyar: Balassi Bálint, történelem: A frank állam kialakulása. Szigorúan a tanmenet szerint. A jó tanár ugyanis az igazgatók szerint tanmenet szerint „jár” az anyagban. A naplóba mindenesetre ezt írom, aztán majd meglátjuk…

A végzősök már nem jönnek, egyedül S. jelenik még meg, megkérdezni, hogy biztosan holnap lesz-e a ballagás, hétfőn pedig a magyarérettségi? Igen, S., biztosan, nyugtatom meg.

Ha már bent járok, megvárom az ebédet: csütörtök van, tehát nagyjából egy gombaleves-burgonyafőzelék kreáció néz ki aznapra. Vagy valami ehhez hasonló. Amint megettem, hazamegyek, megpróbálok pihenni, míg a gyerekeim haza nem érnek.

Nem megy. Nem jön az álom, hiába hívom „balga szókkal, százig számolva, mérges altatókkal”. Addig forgolódom nyugtalanul, míg megjönnek a gyerekek. Esztivel kicsit angolozni kell. Angoltanára már negyedikben, kilenc évesek számára múlhatatlan szükségét érzi, hogy megtanítsa minden egyes szó fonetikáját, róják szegények az érthetetlen jeleket, nem csoda, hogy utálják a nyelvtanulást, ha ebből áll. Segítek neki, aztán vacsora, lefekvés. Nekik.

Nekem is jó lenne aludni, a holnapi ballagáson mégsem nézhetek úgy ki, mint egy háromnapos vízi hulla. De most sem megy könnyen.

Nem  a jövő emlékei akadályoznak, melyekről további történeteket olvashatsz A Jövő Emlékei blogon. Ó, nem. Nyolc év elteltével a múlt emlékei az igazán érdekesek. Mellettük eltörpül a politika, a választás, május elseje s minden, amivel ez a blog foglalkozni szokott. Végiggondolom az emlékezetes pillanatokat, előkészítem az utolsó osztályfőnöki órára kiválasztott Kosztolányi-verset, átolvasom: „Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most.”

Aztán majdcsak elalszom valahogy.

Érdekes jelensége az emberi világnak a humor: nem könnyű dolog művelni, de érteni sem. A napokban megjelent a Demokratában Pozsonyi Ádámnak egy írása Harcra fel! címen. Pozsonyi a lap házi humoristája, írása még nincs meg az újság online változatában, ezen a helyen viszont olvasható. Kis részlet belőle: „Alakítsunk kis házi kommandókat. Három-négy fős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a ballib hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait. Ha a kicsempészés nem megoldható, tépjünk a lapokba, firkáljuk össze, szellemi mérgezésre tegyük alkalmatlanná a futtatott senkiházik mocskait, mit hazaáruló médiánk minden szinten propagál.

Ne becsüljük le ezt a feladatot. A világ sorsa szellemi síkon dől el, s nem mindegy, hogy - egyre csökkenő létszámú - fiatalságunk mivel mérgezi lelkületét. Mit ad át a következő (megszülető) generációnak.

„Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok!" Ez legyen a felállítandó kis szabadcsapatok indulója, kik hősi, szent harcba indulnak a magyar szellemi élet megtisztításáért.”

 

Nem mondhatnám, hogy kétoldali görcsben fetrengtem a röhögéstől, amikor az írást olvastam, az viszont azonnal világos volt, hogy mindez humor, irónia – a szerző szándéka szerint. Még csak nem is kell Pozsonyit ismerni hozzá, elég a puszta szövegértés. Viccnek persze elég durva és szerencsétlen. Egyrészt a Demokrata olvasói közt is lehetnek, akik komolyan veszik, s esetleg, ne adj’ isten, nekilátnak tépdesni, firkálni, lopkodni. Másrészt számítania kellett volna a magyarországi közegre: ki lepődik meg azon, hogy az írás kapcsán egyesek mindjárt világvégét vizionálnak, mint teszi ezt a szintén írástudó, de a szöveget szándékosan félreértelmező Andressew Iván. Innen pár lépés a Népszabadság, s esküdni mernék rá: ezzel nem fog véget érni a felháborodott hangú kommentárok sora: még tán Vásárhelyi Mária is beszáll, mondván: a jobboldal égetni akar, először még csak könyveket, aztán pedig…

 

Így megy félre a közbeszéd, miután egyik fél sem akarja megérteni a másikat. Pozsonyi nem érti egyesek érzékenységét, mások felhorgadnak akkor is, amikor az nem teljesen indokolt. Vitázunk: nem létező dolgokról. Szép elfoglaltság.

Az általam nagyra becsült Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke érdekesnek tűnő előadást tartott a hírek szerint Szombathelyen. Beszélt az elviselhetetlen és szinte visszafizethetetlen adósságainkról, a gazdasági növekedés szükségességéről stb.

A híradások kiemelt figyelemmel adták vissza beszédének azt a részét, amelyben érinti az oktatást is: „Magyarországon még mindig nem került sor a nagy rendszerek igazi reformjára. Miközben átalakult a gazdaság, megszülettek azok a jogszabályok, amelyek a reálgazdaság működéséhez kapcsolódnak, nem történtek meg a szükséges lépések az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátások rendszerének átalakítása területén. Felidézte: a politikusok azt jelezték, hogy majd a gazdasági teljesítmény növekedésének bázisán fognak megszületni azok a feltételek, amelyek a nagy rendszereknek az átalakításához kellenek. Csakhogy - mutatott rá - 1995 kivételével eddig egyetlen évben sem tudott még a privatizáció sem annyi állami bevételt hozni, amennyiből bármiféle strukturális reformot végre lehetett volna hajtani.”

 

És itt kezdődnek az én problémáim. Más közgazdászoktól is szinte naponta hallani a kifejezést: strukturális reform, az oktatás és egészségügy, a nagy ellátó rendszerek átalakításának szükségessége. Ilyenkor mindig eldobom az agyam a hányaveti kifejezés miatt, mert soha senkitől nem hallottam még részleteiben, hogy mit is jelentene ez. Nem úgy nagy általánosságban, hanem konkrétan: hogyan lehetne átalakítani „strukturálisan” az oktatást?

 

Az elnök úr a gazdaságot hozza fel példának, hogy ott már megszülettek a szükséges lépések. Ha ezt értelmezzük, ezzel főként arra utalhatott, hogy létrejöttek azok a jogszabályi keretek, melyek biztosították az egykori szocialista tervgazdaság magángazdasággá alakulását, s nemcsak biztosították mindezt, hanem maga a folyamat is végbement. Lehet-e a példát úgy értelmezni, hogy az oktatásban is szükséges lenne valamiféle magánosításra? Vagy másra utal a strukturális reform kifejezés? Másfajta szerkezetű iskolarendszerre? A kisiskolák további bezárására, nagy, városi tömegintézmények létrehozására?

 

A kifejtetlenség miatt mindig arra gondolok: azért nem konkretizálják közgazdászaink bővebben a kifejezés tartalmát, mert nem merik. Mert talán azt jelenti, hogy további forráskivonásra lenne szükség szerintük? (Ezt az elnök úr elveti.) A hozzáférés szűkítésére? Bizonyos alapjuttatások megmaradnának ingyenesek, a többiért (pl. szakkörök, fakultációk, egyebek) pedig fizetni kellene? Újabb óraszámemelést jelentene a reform, további elbocsátásokat? És mit még, mondja már meg valaki?!

Elképesztő, micsoda sápítozás folyik itt két igénytelen rádióért. Mintha életünk legfontosabb kérdése lett volna, hogy a Sláger meg a Danubius a helyén maradjon: reggel műsor a közrádióban, este a tévében, újságcikkek, tiltakozó blogok stb. Valóságos henger indult el az új győztesek ellen: a vesztesek hengerelnek ( és hergelnek): minden alap nélkül, röhejes érvekkel. Hol van az alkotmányba iktatva, hogy a két frekvencia az örökös tulajdonuk? Miért hivatkoznak pártmutyikra, ők talán nem annak révén jutottak lehetőséghez, nem annak révén kaptak hosszabbítást? Szakmaiság? Borossal és Bochkorral? Ki menne át közülük komoly szakmai vizsgán, nem az igénytelenség példaképei ők? Máskor, máshol nem játszottak még szerepet pártmutyik? Hisz még egy kisváros gimnáziumi igazgatója sem lehet az a személy, akit nem támogatnak háttéralkuk! Mi ez a műbalhé, meddig fogjuk még hallgatni a rinyálást? És egyáltalán: kit érdekel ez?

 

A nagynak láttatott felháborodásból az az érzésem, hogy azok a gazdasági érdekcsoportok mozgatják az akciókat, akik most kiszorultak, s az is kiderül: mely politikai csoportok buktak velük együtt. A liberálisok. Talán azért kürtölik tele vélt sérelmükkel a nagyvilágot, mert előre látják további sorsukat, hogy mi várhat rájuk más területen a választások után. Bukni fognak más területen is: ki sajnálja őket?

„Egyre több sajtóhír szól arról, hogy alkoholizáló, drogfogyasztó, pedofil, gyermekeivel szerelmi viszonyt létesítő, gyermeket verő (hajhúzó), gyermekeket molesztáló, munkahelyi számítógépen szexfilmet néző, magánéletében sztriptíz táncos „szülő” veszélyezteti a gyermekeinket otthon, a családi házban.

A tanár kötelessége megvédeni a gyermeket a szülői túlkapásokkal (testi, lelki erőszak) szemben. De a tanárok félnek. Félnek, hogy a szülő megbosszulja, ha véleményt mernek nyilvánítani munkájáról, magatartásáról.”

 

Akár teljesen át lehetne írni ilyen szellemben azt a közleményt, amit a Magyar Szülők Országos Egyesülete adott ki, melynek egyik fontos eleme, hogy a szervezet alkalmassági vizsgára küldenék a pedagógusokat. Önmagában ezzel még egyet is lehetne érteni, bár aligha hiszem, hogy a nyilvánvalóan őrültek kivételével komoly szűrőt jelente az efféle vizsgálat. A közlemény hivatkozik orvosokra, ügyvédekre: ki nem találkozott még a pályájukra alkalmatlan doktorokkal?

 

A közlemény hangneme azonban teljességgel elfogadhatatlan, lényeges tartalmi elemei, javaslatai is sértőek: „Be kell vezetni a pedagógusok egészségügyi, mentálhigiénés állapotának vizsgálatát. A pszichológiai vizsgálat tárgya lehet többek között: az érzelmi negativitás, depressziós tünetek, pszichés distressz mérése, a kiégés (burnout) jelenségének vizsgálata. Be kell vezetni a pedagógus kompetenciamérést, amelynek célja a pedagógusok szakmai felkészültségének vizsgálata” – ilyesmikkel kívánják megvédeni gyermekeiket a tisztelt szülők. A szöveg hangneme lekezelő, azt a véleményt sugallja, mintha itt a tanárok többsége gyermekmolesztáló, pedofil, szakmailag alkalmatlan, kiégett, depressziós stb. lenne.

 

Megkíséreltem visszalőni a labdát: a közleményt bevezetőjében kicseréltem a pedagógus kifejezést a szülő szóra: teljes egészében megállja a szöveg a helyét. Sőt, megkérdezhetném: az alkoholizálók, drogfogyasztók, pedofilok, gyermeket verők, munkahelyi számítógépen szexfilmet nézegetők stb. között a pedagógusok vagy a szülők vannak-e többségben? Javasolhatnám, hogy gyereknemzés előtt a leendő szülőket is el kellene küldeni pályaalkalmassági vizsgálatra, az érzelmi negativitás, depressziós tünetek, pszichés distressz mérésére, a kiégés (burnout) jelenségének vizsgálatára, vagyis mindarra, amit ők szeretnének bevezetni.

 

Megkérdezhetném, javasolhatnám – de minek? Előbbre vinne ez valamit? Előbbre visz a szülők közleménye bármit is? Ezt a közleményt olvasva lélekszakadva menekül a pályáról, aki oda nem alkalmas? Ugyan, dehogy. Legfeljebb elmormol egy káromkodást. Négygyermekes magyar szülőként ezt teszem én is…

Most, hogy már elzúgtak október 23. ünnepi szónoklatai, s a politikusok, megemlékezők számot vetettek az örökséggel: mi valósult meg a forradalmárok követelései közül s mi nem, ideje lenne már azt is végiggondolni, mi az, amit annak idején szinte egyetlen számottevő szereplő sem akart, és mégis megvalósult. Nem piszlicsáré dologról van szó, hanem szinte a legfontosabbról: akartak-e 56 szereplői kapitalizmust? Még pontosabban: igent mondanának-e arra a gazdasági-társadalmi rendszerre, ami a rendszerváltás óta itt megvalósult?

 

Ha a dokumentumokat vizsgáljuk, egyértelmű a felelet: nem. Nézzünk meg két jelentős forrást. Az egyik a műegyetemisták 16 pontja. Az origó. Az alapdokumentum. Sehol nincs benne szó a kapitalizmus visszaállításáról. Demokráciáról igen, függetlenségről, a jogrend helyreállításáról stb. igen, de kapitalizmusról nem. Árulkodó még a szóhasználat is: „A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével…” Talán még leginkább a 7. pont érinti a témát: „Követeljük az egész magyar gazdasági élet átszervezését szakembereink bevonásával. Vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló egész gazdasági rendszerünket, a hazai adottságoknak és magyar népünk létérdekeinek szem előtt tartásával.” De ki az, aki azt merné mondani, hogy mai gazdasági rendszerünk a „hazai adottságok” és „magyar népünk létérdekei” mentén alakult ki?

 

A másik forrást azért választottam, mert sokan ma is ezt a beszédet tartják ama néhány nap „legreakciósabb” szövegének. A hercegprímás, Mindszenty november 3-án elmondott beszéde egy ponton említi a témát: „szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló (…) nemzet és ország akarunk lenni.” Ilyen a mai rendszerünk?

Fölvethető persze, hogy a történelmi kihívások nem állnak meg egy ponton: ami akkor nem volt időszerű, az ma már annál inkább az lehet. Engem azért mégis csak izgat, hogy legnagyobb XX. századi szellemeink, egy Illyés, Németh László vagy Bibó István hogyan viszonyulna társadalmi rendszerünkhöz. Egyikőjük sem volt a kapitalizmus híve. Ne látták volna a fejlődés fő irányát? Ugyan már: valószínűleg okosabbak volt külön-külön is, mint a fél parlament. Nagyon is látták, hogy a kapitalizmus csak kissé élhetőbb, mint a szovjet típusú szocializmus, csakhogy ők nem a „kissét” célozták meg, hanem egy sokkal emberibb társadalmat, ami túl van mindkét rendszeren.

 

Kár, hogy ma nincsenek ilyen hozzájuk hasonló iránytűink. Akik válaszokat tudnának adni olyan kérdésekre, hogy létezhet-e demokrácia, jogállamiság erős magántulajdonosi réteg nélkül (aligha); célravezető-e korlátozni a magántulajdont, egyáltalán lehetséges-e a korlátozás jogállami keretek között; el lehet-e térni európaiként, az EU tagjaként a nyugati fejlődési mintától; lehetséges-e bolygónk egyre szűkülő erőforrásait figyelembe véve globálisan is olyan életszínvonal, mint amilyen a nyugati átlag (nemigen); milyen rendszer lenne az, ami népünk létérdekeit leginkább megtestesíti stb.

 

Válaszok nincsenek, csak kérdések. Illetve az a különös érzet, hogy egyáltalán nem biztos mai irányunk helyessége. Talán 56 szereplői tudtak, éreztek valamit, amit mi már nem tudunk: lehetséges jobb rendszer, mint a kapitalizmus és a szovjet szocializmus. Sőt, nemhogy nem tudunk, de nem is szeretnénk tudomást venni róla, talán ezért van az, hogy egyetlen szónok sem meri kimondani a tényt: a forradalmárok nem kapitalizmust akartak.

 

 

 

Ui.: Nem lényegtelen, de nem is tartozik szorosan a gondolatmenetbe, ezért elkülönítve jelzem, hogy a fölvetett kérdések semmilyen módon nem igazolják az MSZP politikájának egyetlen elemét sem. Sőt, a párt egyik nagy bűne, hogy nevük miatt jobb körökben már azzal diszkreditálja magát az ember, hogy egyáltalán használja a szocialista szót.

98.000, azaz kilencvennyolcezer forint: ennyibe kerül egy közalkalmazott szavazata a szerint a megállapodás szerint, amelyet az Egységes Közszolgálati Sztrájkbizottság és a Kormány kötött október 18-án. Véletlenül akadtam rá az egyezségre a Pedagógusok Szakszervezete honlapján: ebben az az érdekesség, hogy a nagy hírközlő csatornák egyikén sem hallottam azóta sem róla, ami persze lehet, hogy az én figyelmetlenségem.

 

2010-ben ekkora összegű bérkiegészítésben részesülnek majd a közalkalmazottak, akár még örülhetnénk is. Miért vagyok akkor felháborodva? - kérdezhetné bárki. S már hallom is: ennyi sem járna, örüljünk, hogy lyuk van a fenekünkön és még szelel… Miért mondom, hogy mindez szavazatvásárlás, vagy legalábbis annak kísérlete? Miért elfogadhatatlan ebben a formában ez a megállapodás? Miért látom benne, hogy a szakszervezetek pusztán szerepet játszanak, valójában pedig a kormány érdekeinek megfelelően cselekszenek, s még jó, ha nem a megbízásukból?

 

Tagadhatatlan: válság van. Normális viszonyok közt, értve alatta pl. azt, hogy az ember az állami szféra minden területén látná a takarékosságra tett kísérletet, még az is elfogadható lenne, hogy semmilyen bérkiegészítést nem kapunk. Sokan nem kapnak, más területen dolgozók. Ám ha a válság múlófélben, a költségvetés pedig megengedi, akkor nem bérkiegészítést kell adni, hanem béremelést: 1%-ot, kettőt, mindegy: valamennyit. Amennyi jut. Ha semmi nem jut, akkor semmit. A bérkiegészítés rendszere ugyanis elfogadhatatlan. A szakszervezetek korábban már belementek egy piszkos alkuba: a 13. havi fizetést konvertálták bérkiegészítéssé, amit aztán el is vettek, felszámoltak. A bérkiegészítés ugyanis annak az eszköze, hogy folyamatosan láncon legyen tartva az egyébként is szelíd tacskó: mi, közalkalmazottak. A bérkiegészítés nem épül be sehová: csupán a tudatunkba: kaptál valamit, itt a csont, rágjad, s legyél hálás, mert egyébként fenékbe is rúghattunk volna.

 

Hol lepleződik le, hogy szavazatvásárlási kísérletről van szó? A megállapodás 3. pontja kimondja: „ A felek egyetértenek abban, hogy a kereset-kiegészítés megállapított éves összegének kifizetésére két egyenlő részletben, a 2010. január és március hónapra járó illetményekkel együtt kerüljön sor.” Tetszik érteni? Két részletben folyósítják majd: februárban (a kampány kezdetén) és áprilisban, az első forduló tájékán. Hogy miért két részletben, és miért éppen ebben a két hónapban kapjuk, arra egyetlen ésszerű magyarázat van: az, amit mondtam. Ennél már csak az lenne leleplezőbb, ha a két részletet a postás hozná, közvetlenül a kopogtatócédulákkal és egy MSZP-s szórólappal együtt. Ide jutottunk.

 

Továbbá oda, hogy nyolc éve még 50%-os béremelés ígérete kellett egy közalkalmazotti szavazathoz (sokan be is dőltek), ma elég  98.000 forint. Hiába: válság van. Bedőlünk?

El bírom képzelni, mekkora reszkető félelem fogta el Hiller miniszter urat, meghallván, hogy a Pedagógusok Szakszervezete kék szalag viselését javasolta, tiltakozásul az oktatást és a közszférát érintő költségvetési tervezet ellen. A felhívás szerint a törvény elfogadásáig kellene viselnünk a szalagot: a szakszervezet nyilván abban bízik, hogy a kormány elkékülésünket látván meghátrál. Ilyen erélyes nyomásgyakorló eszközre hogyan is reagálhatna másképpen egy szociálisan érzékeny, az oktatást (is) „elsődleges prioritásnak” tartó politikai erő? Ha pedig mégsem állnak el a tervezettől, a szalag akkor is hasznosítható: összevarrva kötélnek is megteszi. (Mielőtt „Kati” sírósra venné a figurát, Klára meg Feri pedig elindítaná a köteles-kampány 2.0 verzióját, jelzem: magunkra gondoltam, kizárólag saját használatra…)

 

Komolyra fordítva a szót: senkin nem láttam ma a szalagot. Rajtam sem volt. Közös ebédlőnk van egy másik középiskolával: ottani kollégáim sem viselték. Nem, mert már senki nem hisz ezekben az eszközökben. Tennék viszont egy konkrét javaslatot a pedagógus szakszervezeteknek (PSZ? PDSZ). Nem olyan nagy léptékűt, mint amilyen a fenti, csak egy kis szeletet érintőt. Viszont hatékonyabbat, könnyen megvalósíthatót s szinte biztosan eredményre vezetőt.

 

E blogon szó volt már arról, miként tervezik az érettségiztetésért járó díjazás elsumákolását, arra hivatkozva, hogy azért nem jár külön díjazás, mert a vizsgáztatás a pedagógusok alapfeladatai közé tartozik. Feltéve, de meg nem engedve, hogy mindez úgy igaz, ahogyan Magyar Bálint állítja, akkor is teljes biztonsággal állítható, hogy ez legfeljebb a középszintű érettségire igaz, az emeltre semmiképpen nem. Arra ugyanis önként kell jelentkezni, s tudomásom szerint annak díjazása nem forog veszélyben. Na, most jön a javaslat. A két szakszervezetnek fel kellene szólítania tagságát és a tanártársadalom egészét, hogy senki ne jelentkezzen emelt szintű vizsgáztatásra mindaddig, míg az állam nem garantálja minden tanárnak a középszintű vizsgáztatásért járó díjat.

 

Mi, tanárok semmit nem vesztünk. Többségünk egyébként is csak azért megy el vizsgáztatni emelt szinten, hogy „képben legyünk” (a szóbeli feladatok az én két tárgyamból titkosak, utólag sem nyilvánosak). Tanítványaink sem veszíthetnek: nincs az a kormányzat, amely felvállalná, hogy pár száz millió miatt elmarad egy évfolyam érettségi-felvételije (amennyibe a középszintű érettségiztetés kerül, annál a BKV-s vezetők egy-egy jó évben többet talicskáztak haza). Meg fognak hátrálni, ha a fellépésünk egységes. Annyi elvakult baloldali tanár nincs, amennyi elegendő lenne az emelt szintű érettségire.

 

Az egész ügynek külön pikantériája, hogy maga az érettségiztetés a kormányváltás időszakára fog esni. A szoclib társaság nyilvánvalóan bukni fog, a szóbelik idejére pedig szinte biztosan új vezetése lesz az országnak. Vagyis a Fidesznek is lenne itt tennivalója. Ha más nem, akkor annak kinyilvánítása, hogy amennyiben ők alakíthatnak kormányt, ki fogják fizetni ezt a pénzt. Így kerülhetnék el, hogy az elődök bűnéért az utódokat érje méltánytalanság.

Bár szorosan véve nem tartozik a pedagógusok alapfeladatai sorába az a közutálat, amit a tanártársadalom nagy része Magyar Bálint iránt érez, ez a jelenség mégis működik. Ő ugyan aligha tudhat erről, a mértékéről pedig valószínűleg lövése sincs: azokon az oktatással kapcsolatos rendezvényeken, ahol megjelenik, többnyire illemtudó pedagógusok ülnek, már ha egyáltalán részt vesznek ilyeneken, mások pedig dehogy is mondanák neki: te, Bálint, húzzál már innen melegebb éghajlatra! Pedig ha beülne őokossága titokban egy tanári szobába, bizony cifrábbnál cifrább káromkodásokat hallhatna, melyben sűrűn emlegetik őt magát bizonyos transzcendens lénnyel hozva néminemű nemi összefüggésbe, különösen az utóbbi napokban.

 

Magyarnak nevezett Bálint nem lankad az oktatás szétverésében egy napot sem, s mivel szorít az ideje – napjai meg vannak számlálva-, ámokfutásszerűen kell cselekednie, jól tudván, hogy a tutyimutyi utódja, Hiller miniszter úr, mindenképp bólintani fog, hiszen az meg máshoz nem is ért.

 

Legújabban az érettségit vette célba a Bálintnak nevezett magyarunk. A parlament oktatási bizottságának ülésén módosító indítványt fogadtatott el, melyben megvonnák az önkormányzatoktól az érettségik megszervezésére, lebonyolítására adott támogatást, ami a gyakorlatban azt jelentené, hogy a tanárok elveszíthetik a vizsgáztatásért járó díjazást. Azt is kifejtette M.B., hogy a vizsgák lebonyolítása az önkormányzatok kötelessége, a pedagógusoknak pedig kifejezetten az alapfeladatai közé tartozik a vizsgáztatás.

 

Ezzel az indoklással mindössze két probléma van. Az érettségi rendszerét nem az önkormányzatok tették ilyen bonyolulttá és hihetetlen költségessé, hanem éppenséggel a szoclib kormány, személyesen pedig éppen őt terheli a felelősség: rengeteg vizsgatárgy, többféle érettségi (őszi-tavaszi; előrehozott- szintemelő stb.; 40-50 oldalas feladatlapok). Vagyis az ő bábáskodásával feltornászták istenesen a költségeket, s azt most az önkormányzatok nyakába akarják varrni.

 

A másik probléma kifejtése előtt feltennék egy kérdést: többet dolgozik-e az a tanár, aki pl. százhúsz érettségi dolgozatot kijavít (egyenként 40-50 oldal!), tételsort állít össze, szóbeliztet, annál a kollégájánál, aki pl. strandra jár június 15-e után? Ha a kérdésre igen a válasz, akkor aligha fogadható el az az érvelés, hogy mindez az alapfeladatok közé tartozik. Lehet persze nemmel is felelni, mint ahogy lényegében ezt teszi M.B. is. Csak akkor számoljunk a következményekkel. Azzal pl., hogy nevezett érettségiztető tanár azt fogja mondani: kötelezhettek pluszmunkára ingyen, de akkor annak olyan is lesz a minősége: kis pénz - kis foci, semmi pénz – asztali foci.

Csocsó –  minőségi elvárások nélkül.

Ha lenne kedvem humorizálni, azt mondhatnám, új társasjáték bontakozott ki a romák elleni sorozatgyilkosságok kapcsán. Ki lehet a gyilkos? – teszik fel sokan a kérdést. S mivel nálunk majdnem mindenki majdnem mindenhez ért, sokan hivatottnak érzik magukat a válaszra is.

 

A papírral rendelkező elhivatottak közül megszólalt Fülöp Gyula szociológus is, aki új elemmel bővítette a találgatósdit: véleménye szerint egy család lehet a sorozatgyilkos.

Fülöp úr valószínűleg ezerszer jobban ért nálam a bűn természetrajzához, azt írják róla, hogy ő fektette le a hazai bűnügyi profilalkotás alapjait. Ennek ellenére azt hiszem, hibát követett el mostani megszólalásával.

 

Már a véleményében is sok a bizonytalan tényező.

Azt mondja: a tettesek közt szoros lehet a kapcsolat. A lehet viszont mindig azt is jelenti: szoros vagy nem. Szerinte a bosszúvágy és az elkeseredettség hajtja őket. Ez a szerinte meg azt jelenti, hogy egyáltalán nem biztos. A főnök feltehetően az apa. (Feltehetően: vagy az anya. Vagy bárki egyéb.) Az apa vagy tehetős, vagy nem. Valószínűleg katonaviselt ember. Vagy nem. Feleségéről el tudja képzelni, hogy előzetes környezettanulmányt végez. Vagy nem végez.

 

Na most: minek a nyilvánosság elé állni ilyen bizonytalanságokkal teli koncepcióval? Mit segít elő? Szerintem semmit. De az a veszélye meglehet, hogy ezentúl a vadászokra vadászó romák, a terepjárókat önkényesen igazoltatók kiterjesztik önbíráskodásukat a családokra is. Mostantól féljen minden család, amely keresztülhajt egy cigányok lakta településen? Féljen minden kérdezőbiztos, szociális gondozó, környezettanulmányt végző szakember: gyámügyis, védőnő stb., aki a cigánysorra megy? Mert a romák eddigi reakcióiból ez is következhet.

 

Fülöp úr jobban tette volna, ha hipotézisét kizárólag a rendőri vezetéssel osztja meg, a nyilvánosság előtt viszont hallgat feltételezéseiről, s nem száll be a társasjátékba. Mert így csak a félelmet növeli, a feszültséget, ami legalábbis nekem mint családfőnek nem áll érdekemben. Remélem: neki sem.

Csodálkozol, kedves olvasó, vagy azt hiszed, elment az eszem: mi az hogy egy balliberális kormány antiszemita? Ne lepődj meg, nem tévedtem, s őrültnek sem érzem magam nagyobb mértékben a szokásosnál, mégis ezt állítom. Szerintem ugyanis nemcsak az az antiszemita, aki  tüntetetni kíván egyes náci vezetők emlékére, hanem az is, aki olyan intézkedéseket hoz, melyek egyes népek, adott esetben a zsidók iránti ellenszenvet fokozzák.

 

A kormányban ugyanis nem hülyék ülnek. Na jó, lehetnek kivételek. Vagyis pontosan tudhatták, hogy adott esetben milyen reakciókat fog kiváltani, hogy eredményesnek minősítették a sukorói kaszinótendert. Azok után, hogy eljárások sora van folyamatban az ügyben, hogy az egész bűzlik a törvénytelenségektől, hogy a helyiek egy része tiltakozik stb.

 

Ja, hogy az eredményesség még nem jelent automatikus szerződéskötést? Hát, ha ilyen előzmények után így döntött a kormány, akkor aligha kell sokat várnunk a szerződéskötésre sem.

 

Ki a döntés fő kedvezményezettje? Joáv Blum.

Ki fog itt finom különbséget tenni, hogy ugyan Joáv Blum zsidó, de nem kell minden ingatlanpanamáért a zsidókat szidni! Különben is: a bűnnek nincs sem színe, sem nemzetisége. (Főleg, ha nem is történt bűncselekmény az ügyben…) Ilyen disztingválást talán megengedhetnek a rendőri vezetők, magukat úriembernek láttató politikusok, közéleti szerelők, de abban is biztosak lehetünk, hogy a „zemberek” nagy része rövid úton fogja véleményét kifejezni, azzal a szókapcsolattal, amiről Demjén Ferenc annak idején a „Rózsi” becenevet kapta. Ez viszont nem az így véleményt nyilvánítók hibája és felelőssége, hanem a kormányé, amelynek tagjai majd visszamutogatnak: itt kérem náculás van.

Vannak emlékek, amelyek - múlhat akárhány év – tisztán maradnak meg bennünk, s ma is úgy tudjuk felidézni, mintha egy most látott filmet mesélnénk.

 

1977-ben, másodikos gimnazistaként rohantam a vidéki gimnázium két emelete között, amikor az iskolarádióból soha nem hallott dal szólalt meg, hangosan beterítve a kis gimnázium tereit: „És arra a képre emlékszel, drága, hol kalapban látjuk apát”. Mintha áramütés ért volna, azonnal megálltam, szájtátva hallgattam az énekest a rövid szünet alatt, a következő szünetben pedig siettem fel a stúdióba, ki volt ez, kérdeztem. A két diáktársam vállat vont, nem ismerjük, mondták, valami Cseh Tamás, a magyartanárom hozta a lemezt, ő játszatta le a dalt.

 

A magyartanárom a barátom volt, ha lehet ezt mondani. Őt is megkerestem, mutatta a lemezt, amit tanítás után meg is vettem, otthon pedig csak hallgattam, hallgattam: ma is kívülről tudom az egészet.

 

Ettől kezdve Cseh Tamás az életem része lett. Sokféle zenét szeretek, a Kontroll Csoporttól Kodályig, de senkit nem hallgattam olyan gyakran, mint őt. Merthogy nekem ő nem is zenész volt: valóságos kapaszkodó, támasz. Gimnazistaként még csak megéreztem valamit a dalok szelleméből, s emlékszem, mekkora fájdalom ért, amikor egy barátom akkor már egyetemista nővére kissé kioktatóan közölte, hogy ezek a dalok nem is az én nemzedékemhez szólnak. Később aztán, amikor már olvastam tőle nyilatkozatokat, róla szóló elemzéseket, megértettem, mire gondolt az illető, de igazat ekkor sem adtam neki. Ezek a dalok nem pusztán az énekes saját nemzedékét szólították meg: mindenkinek fogódzót jelent(h)ettek , pusztán azzal, hogy valaki kiáll, a maga utánozhatatlanul egyéni stílusában elénekel valamit magáról, megfogalmazza helyzetét: abban a korban ez önmagában azt mondta: szabad vagyok, és szabad lehetsz te is. Ezt persze gimnazistaként nem tudtam így megfogalmazni, de bizonyos, hogy így éreztem, s ma is ezt tartom a legtöbbre a tőle kapott élmények közül.

 

Köszönöm a sorsnak, hogy kortársa lehettem.

Nyugodjék békében.

Túl az első napok döbbenetén s azt követő szokásos vádaskodásokon a jobboldal ellen, talán érdemes lenne feltenni – kissé kifordítva a „Cui prodest?” kérdését: kinek nem használnak a cigányok ellen elkövetett sorozatgyilkosságok? Mert azt, hogy kinek használ, kiknek jönnek nagyon is kapóra ezek az aljas bűntények, szinte lefestve láthatjuk: Draskovicstól az őrült és képmutató Slotáig és másokig, beleértve akár Kolompár Orbánt is.

 

Nem vádaskodni akarok, nem találgatni, mert ennek semmi értelme. Az azonban egyértelműen kijelenthető, hogy ezek a kivégzések a teljes jobboldalnak kárt okoznak. Talán még a „kurucoknak” is. De a Jobbiknak és a Fidesznek mindenképpen. Néhány elmebeteg őrültet leszámítva ugyanis nemigen van a jobboldalon olyan ember, aki örülne ártatlan emberek, köztük gyermekek kiterített látványának. Olyan sincs, aki el tudná - merné – akarná követni ilyen magabiztossággal, szervezettséggel ezeket a gyilkosságokat. Viszont mivel a cigány-magyar együttélésnek a gyilkosságok után sem mellőzhető problémáit a jobboldal „vitte be” a közbeszédbe, sokan örülhetnek, hogy most rájuk lehet mutatni, mint teszi ezt Szanyi Tibor, aki a Jobbiktól egészen a köztársasági elnökig eljut, alig burkoltan őt is vádolva, hogy „hallgatásával legitimálja a garázdaságot”.

 

A balliberális megmondóemberek természetesen első körben a Jobbik-vonalait támadják, de sosem felejtik el hozzátenni azok felelősségét, akik „kiengedték a szellemet a palackból”, magyarul a Fideszt. Így aztán persze nehéz egységet mutatni a bűn elítélésében, hiszen ezekből a mondatokból világos, hogy a másik oldal olyanoktól követel – álságosan – közös fellépést, akiket valójában felelősnek tart az eseményekért. Igazából tehát nem is várnak el egységes kiállást, nekik éppen az a legmegfelelőbb, ha állandóan mutogatni lehet, hogy ott vannak, ni, az ördögök, akiktől félnetek kell, s hogy ördögök, arra bizonyíték, hogy nem lépnek fel velünk együtt.

 

Egyébként pedig nem mellékes szál, hogy kik is vannak hatalmon, kiknek az elsődleges felelőssége a közrend betartatása, a bűnügyek kinyomozása. De még ezzel sem vádaskodnék, csak jelezném, hogy a rendőri tehetetlenség, a már 50 millióként is hatalmas  „vérdíj” hiábavalósága önmagában is azt sugallja: szervezettebb erők mozoghatnak itt a háttérben, mint ami néhány kótyagos, „szóra bátor” rasszistától kitelik.

A valódi magyar terroristák kísérletező diákok. Ők állították össze ugyanis azt a bombát, amelynek felrobbantásáról Draskovics miniszter felvételt adott át a sajtónak a napokban. Ezt mondta: „a bombát valódi magyar terroristák robbantották fel, és a felvételt is ők készítették.” Mindezt a Magyarok Nyilai szervezet ellen hozta fel bizonyítékként. Szó sem volt illusztrációról, hiszen ilyen alapon a hiroshimai atombomba felrobbantásáról is adhatott volna képet, az aztán durrant, ugyebár.

 

Miniszterünk a legrosszabb fajta politikus. Kiáll a nyilvánosság elé, amikor úgy érzi, eredményekről számolhat be, viszont lapul, ha kudarc éri, s ilyenkor szóvivőket, beosztottakat dob a sajtó elé: „Az ügyészség nem állítja azt, hogy ezzel a felvétellel bármit a Magyarok Nyilai-üggyel kapcsolatban bizonyítani kívánna” – mondatja az ügyészségi szóvivővel. De kit érdekel a szóvivő, Draskovics úr? Ön állt a felvétellel a nyilvánosság elé, a legkevesebb, hogy Önnek kell beismernie a kudarcot is. Pontosabban kellett volna, rögtön, már ma.

 

Tévedni ugyanis lehet. Lapulni viszont nem. A tévedéséért, ha nem volt szándékos a csúsztatás – legyünk nagyvonalúak -, nem kellene talán lemondania. A sunyi, gyáva lapulásért viszont igen. Nincs mentség.

 

És még valamit. Nem fél Ön attól, miniszter úr, hogy esetleg akad olyan ember - nem én, mert én ilyet nem tennék... -, akiben felmerül az a kérdés, hogy amikor korábban Ön vagy a rendőri vezetés bűnjeleket tárt a nyilvánosság elé, akkor azok bizonyítékok voltak vagy csak egyszerű illusztrációk? Esetleg elítéltek már valakit rendőri illusztrációk miatt?

Először is szögezzük le: Draskovics kirobbanthatatlan. Univerzális szakember, aki minden poszton képes ugyanolyan teljesítményre, így egyenesen nélkülözhetetlen. Nincs az a baklövés – képletesen szólva: bombabukás -, amely megingatná a belé helyezettet, így aztán nagyot tévedne a hozzá hasonló szakértő Bajnai, ha most lemondatná!

 

Drazséra szükségünk van, a bombaügy ellenére, ugyanúgy, mint miniszterelnökére!

Máris szállítom a mentségeket, óvatosan, mint a Magyarok Nyilai szállíthatták bombájukat Bonyhádra. Merthogy az én 1.0 verzióm szerint Bonyhádon nem kísérletező kedvű gyerekek robbantottak, hanem a MNY. Csakis így fordulhatott elő, hogy Draskovics olyan robbantást mutatott be a Magyarországon is kétségkívül jelenlévő terrorizmus bizonyítékaként, amely robbantást már láthattunk egyszer, legalábbis a nyomait, méghozzá Bonyhádon. A helyszín enyhén szólva hasonlít egymásra: ugyanaz a művelt földterület, még a föld színe is hasonlít, a fák a háttérben, a bokrok formája stb. Vagyis a MNY terrorfenyegetéssel rávette a bonyhádi gyerekeket, hogy vállalják magukra a robbantást, amit valójában ők követtek el, így tehát Drazsé nem tévedett most sem: igaza van, mint máskor.

 

A 2.0 változat szerint az is lehet persze, hogy a miniszter urat csőbe akarták húzni. Robbantottak a kísérletező gyerekek is, a MNY is, de utóbbiak szándékosan odavitték Bonyhád határába a bombát, ugyanazon helyen pukkantottak, hogy később, ha lebuknának, majd utólag azt lehessen ráfogniuk a drága Draskovicsra, hogy manipulált felvételekkel operál. Nem, ilyet miniszterünk nem tesz, ez már többször bebizonyosodott. És csőbe húzni sem lehet őt, hiszen igaza van. Volt robbantás? Volt. A számítógépen találták a felvételt? Igen. Hát akkor, mi itt a gond? Semmi…

 

Nem árt persze óvatosnak lennem. Miután útjára engedem a posztot, a biztonság kedvéért átnézem, milyen felvételek vannak a gépemen, hogy mielőtt megjelenne a Szolgálat, letöröljek minden gyanús képet, pl. azt, amint lányaim vízibombát készítenek a füredi strandon. De ha valamit rám bizonyítanának, Draskovicsnak akkor is igaza lenne, mint mindig. És különben is: a nehéz, ám biztató jelekkel telehintett gazdasági helyzetben ugyan miért sajnálnám azt a kis jutalmat a rám törő rendőröktől?

Csákabonyi Balázs, az MSZP szakpolitikusa nekiállt kihúzogatni azokat az ékeket, amelyeket Orbán Viktor vert bele a szocialisták és a nyugdíjasok közé, megbontva a megbonthatatlant. Nyílt levelet tett közé, új epitheton ornanst ragasztva a Fidesz politikusára: Orbán, az ékverő.

 

Mivel Csákabonyi úr politikus, így megszólalásának igazságtartalma erősen tendál a nulla felé, ezért érdemes kissé lerövidítve, a valódi szándékokat viszont nem homályban hagyva átfogalmazni írását. Ez nagyjából így hangzana:

 

Tisztelt Elnök Úr! Egyszerre vagyok az MSZP választási sikeréért aggódó politikus, és mint ilyen, a válságkezelő kormány programját fogcsikorgatva támogató honatya, valamint a nyugdíjasok szavazatát begyűjteni akaró szakpolitikus.

 

2002-ben győzelmünket igen jelentős részben nyugdíjas szavazatok megvásárlásával szereztük meg. Meghirdettük a 13. havi nyugdíjat, be is vezettük, s hiába mondják egyes, politikához nem értő tekintélyek, „aljas, gonosz lépésnek” mindezt (Hamecz István), a siker bennünket igazol: győztünk, más meg nem számít. Ugyancsak nagy összegeket fordítottunk az Ön által a nyugdíjasoktól „ellopott” pénzek visszafizetésére (átlagosan személyenként 19000 forintot), volt olyan képviselőnk, aki 2002-ben a kampány során csekket küldött a nyugdíjasoknak, bizonyítva, hogy hatalomra jutásunk után azt be fogjuk váltani. Nem cifrázom tovább: jó pénzért szavazatokat vásároltunk, természetesen tisztességesen és törvényesen.

 

Sajnos időseink feledékenyek, hajlamosak elfelejteni, hogy volt néhány jó évük más pénzén, s most, hogy visszavontuk a 13. havit, úgy tesznek, mintha semmit sem köszönhetnének nekünk. Nem szép dolog Öntől, hogy erre a feledékenységre épít, és magához akarja édesgetni a mi nyugdíjasainkat! Akkor kik fognak ránk szavazni? Erre nem gondolt?

 

Elnök Úr! Tudom, hogy veszteni fogunk, de ezt igazán nem várhatja, hogy nyíltan bevalljam! Szeretném, ha a nyilvánosság előtt elmondaná Ön, hogy milyen tortúrának kívánja alávetni a nyugdíjasokat, lehetőleg válogatott kínzásokat említsen, hogy minél többen forduljanak vissza hozzánk! Muszáj valahogy elrettenteni Öntől szavazóinkat, ezért írom ezt a levelet. Kicsit még hablatyolok hozzá, cifrázom a dolgot, hogy ne legyen mindez annyira feltűnő, de a lényeg mégiscsak az, hogy egyetlen reményünk a nyugdíjasokban van. Az antifasiszta harc kérlelhetetlen elkötelezettjei nincsenek elegen, akik pedig vannak, azok megoszlanak köztünk és más pártok között: csak a nyugdíjasainkra számíthatunk!

 

Elnök Úr! Értse meg, ezért kellett megírnom ezt a levelet, mert hát – magunk közt maradjon - a nyugdíjasok annyira azért nem érdekelnek, hogy egy következetes gazdaságpolitikát kényszerítettem volna ki, amellyel hosszabb távon a nyugdíjasok is jobban jártak volna. Engem a párt érdekel, a párttal tűzön-vízen át.

 

 

* * *

 

Természetesen ez fiktív levél nem teszi meg nem történtté a Fidesz 14. havi nyugdíjígéretének bűnét.

E blogon gyakran került szóba az egri megyei kórház ügye, remélem, ez a poszt az utolsó a sorban.

 

Miután tavasszal a megye szocialista vezetése előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy a HospInvest nem képes teljesíteni az általa vállalt feltételeket, nem maradt más kiút, mint a szerződésbontás. Sós Tamás közgyűlési elnök és Habis László egri polgármester április vége óta többször is tárgyalt a szerződésbontás utáni tennivalókról, a megyei képviselőknek ma kellett volna összeülniük és dönteniük erről, ehelyett a közgyűlés elmaradt, a szocialisták ugyanis nem jelentek meg.

 

Nem kívánom az olvasókat a kelleténél jobban untatni a részletekkel, de az itt élő és a HospInvest megjelenését ellenző egri polgárok az utóbbi hetekben és napokban csak kapkodják a fejüket a szocik pofátlanságait tapasztalva: nem elég, hogy semmiért felelősséget nem vállalnak, hanem hovatovább úgy állítják be a kórház bajba kerülését, mintha azért kizárólag az ún. kórházvédők lennének a hibásak. (Mindez persze ismerős, a nagypolitikában ugyanezt játsszák.) A mai közgyűlés elmaradása pedig azt mutatja, hogy egyszerűen nem érzik, hol a határ: olyanok, mint az az ember, aki a szakadék felé irányította lovait, s még akkor sem hajlandó elengedni a gyeplőt, hogy leugorjon, amikor a szekér első kerekei már a levegőben lógnak.

 

No, akkor adjunk egy kis lendületet nekik, és szögezzük le az alábbiakat:

-         A kórház működtetésének privatizációja a HI számára alapvetően elhibázott lépés volt a szocialisták részéről. Ezért személyes felelősséggel tartoznak, elsősorban Sós Tamás, közgyűlési elnök.

 

-         A „kórházvédőknek” igazuk volt, amikor a HI megjelenésére figyelmeztettek: lehet, hogy egyes fogadatlan szószólóik nem segítették ügyüket, lehet, hogy itt-ott taktikai hibákat vétettek: mindezekkel együtt büszkék lehetnek magukra, különösen az a négyszáz volt kórházi dolgozó – négyszáz család! -, akik még ma sem találtak állást.

 

-         Minden további egyezségnek kiemelt része kell, hogy legyen ennek a négyszáz főnek visszavétele, amennyiben ők erre igényt tartanak, akár azon az áron is, hogy a HI által verbuváltaknak megköszönik az eddigi munkáját. (Nem azokra gondolok, akik korábban is a kórházban dolgoztak, és aláírtak a HospInvestnek, hanem a nagy pénzért ide csábultakra, hiszen ők – ha nem is klasszikus értelemben – sztrájktörők, akik nem érdemelnek sok kímélet.)

 

-         Sós Tamásnak rendeznie kell a városvezetéssel a kórház ügyét, kellő alázattal, majd le kell mondania, és bocsánatot kell kérnie. Annyi mozgástere maradt mindössze, hogy az utóbbi kettő sorrendjét megcserélheti.

Egy hivatalban lévő kormány olyan törvényt hoz, amilyet csak akar. Pontosabban olyat, amelyet a mögötte álló politikai erők a parlamentben megszavaznak, és amelyet nem szégyell. A Bajnai-kormánynak egyelőre megvan a parlamenti többsége, szégyenérzetének hiányát pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy egyáltalán még hivatalban van: következésképpen beterjesztett és elfogadtatott javaslatai törvényesek, beleértve a jövő évi adótörvényeket.

 

Tegnap azonban jelentősen túllépték hatáskörüket, amikor elfogadták „az SZDSZ frakcióvezetője, Kóka János által jegyzett - módosító indítvány, amely a 2011-es személyijövedelemadó-táblát kőbe vési. Eszerint 2011-ben 15 millió forintig 17 százalékos lesz az szja-kulcs, és csak a 15 millió forint feletti adóalaprész után kell 32 százalékos szja-t leróni” (Index).

 

A tudósítás így persze nem igaz: a 2011. évre majd a leendő új kormány fog adótáblát készíteni, tehát messze nincs kőbe vésve, és annyira sem lesz betartva, mint a többi „kőbe vésett”, ez előre látható. És éppen ezzel van a baj.

 

Egy ilyen kormánynak, mint a Bajnaié, amely legjobb/legrosszabb esetben is háromnegyed év múlva menni fog, amelynek tartós létét még olyan nagyágyúk is megkérdőjelezik, mint Szekeres vagy Lendvai, nem lenne szabad 2011-re adótáblát elfogadnia. Ez nemcsak nem elegáns, hanem egyenesen aljasság. Bár ez utóbbi tekintetben nem meglepő.

A beterjesztő Kóka és az igennel szavazó képviselők sem hülyék annyira, hogy ne tudnák: a javaslatból nem lesz semmi. Akkor mire jó, ha megvalósulására nincs esély: valójában még a leendő kormány gazdasági mozgásterét sem szűkítik.

 

Ez a javaslat nem más, mint ravasz, sunyi politikai húzás. Olyan, mint 1998-ban a nyugdíj-ügy volt. Akkor az Orbán-kormány megváltoztatta az előző kormány bukása előtt közvetlenül elfogadott nyugdíjtörvényt, s utána éveken át szajkózták a szocik: Orbán elvette a nyugdíjasoknak járó pénzt, sőt, a 2002-es választásokon egyik kampányígéretük volt ezek visszafizetése (amit meg is valósítottak, sajnos).

 

A most elfogadott 2011-es adótábla épp ilyen akcióknak ágyaz meg. Az SZDSZ felélesztheti az adócsökkentés pártjáról szóló legendát, elhúzzák a mézesmadzagot a társadalom többsége előtt, majd amikor a Fidesz más adótáblát fog elfogadni, akkor kezdődik a mutogatás a csúnya Orbán Viktorra aki, százezreket lopott ki a „zemberek” zsebéből.

Na, többek közt ilyen aljasságok miatt kellene a mai kormánypártokat elzavarni 2-3 ciklusra.

Várható volt, hogy nem fog következmények nélkül maradni Liane Lane fotósorozata: a magát művésznek valló hölgyemény többek között a turult örökítette meg, csőrében egy feltehetően gumiból készült alkarral, természetesen "minden politikai felhang nélkül".

 

A kisasszony nevét akkor hallottam először, amikor nevezetes akciójáról olvastam, s bár nem ismerem történelmi felkészültségét, nagy összegben mernék rá fogadni, hogy nem önszántából választotta a turult. Kizártnak tartom, hogy ismerné a magyar hiedelemvilágot, valószínűleg ostoba senkiházi, aki látványos-botrányos akcióival képes hírnevet szerezni, miután másra nem futja tehetségéből, nála csak a súgói aljasabbak, akik felhívták a figyelmét, mivel is tudna a hírekbe bekerülni: így esett a választás a turulra. Aki pedig az alkarban nem veszi észre a Szent Jobb imitációját, az egyszerűen hazudik. Hogy aztán „művészünk” tudta-e vagy sem, mibe tenyerel bele, szinte mindegy:súgói tudták, tehát provokáltak.

 

A közélet és a média azon része, amely irtózik a turul látványától, és legszívesebben azonnal nekiesne a Samunak nevezett kalapáccsal, jól szórakozva tálalta a sajátos performance-ot, művészetként értékelve az akciót. Senki nem tiltakozott ellene, hogy azért ezt talán mégsem kéne, azért ez bántó lehet sok ezer-százezer ember számára: cinkosan hallgattak, talán még jót kuncogtak is magukban.

 

Ugyanezek a körök most antiszemitizmusról beszélnek, hiszen egy másik „művész” disznócsülköket rakott a Duna-parti holokauszt emlékmű cipőibe, a rendőrség  közösség elleni izgatás miatt nyomozást indított, Suchman Tamás pedig egyenesen cipőpucolásra hívja fel a „haladó közvéleményt” az akció miatti tiltakozásul.

 

Szögezzük le, hogy természetesen botrányos dolgokról van szó. Két egyformán botrányos dologról. Jó érzésű embernek mindkettőt el kellene ítélnie, tudva, hogy mindkettő fájdalmat okoz nagyon sokaknak. A turulon végrehajtott művészkedés éppúgy fájhat sokaknak, mint a Duna-parti emlékmű meggyalázása: a kettő közt semmi különbséget nem látok. Ehelyett a legrosszabb (és szokásos) forgatókönyv szerint mennek az események: a turul miatt tiltakozik a jobb és szélsőjobb, a másik miatt pedig a ballib tábor, továbbá hol rejtettebben, hol nyíltan vigyorognak a másik „kárán”. Járjuk a régi táncot, és senki nem hajlandó átérezni a másik sértettségét, fájdalmát, egy csöppnyire sem.

 

Tegyünk egy tétova kísérletet, jelentsük ki itt a blogon, hogy elítéljük mindkét akciót, s nem örülünk az emlékművek meggyalázásának akkor sem, ha az egyikhez szorosabban kötődünk, mint a másikhoz, és még akkor sem, ha egyikhez sem kötődünk érzelmileg.

Mert mindkettő egyformán a miénk, magyaroké.