Nemrég írtam a tanárverésekről egy posztot, s meglepett, hogy a viszonylag kevés hozzászóló közül többen is megemlítették, hogy őket bizony a tanárok verték diákkorukban. Én nem gondoltam, hogy ez ilyen általános jelenség volt, merthogy engem is jó párszor megvertek, de mivel egy kis szabolcsi faluból származom, ezt betudtam a „hely szellemének”, s azt hittem, másutt nem így mentek a dolgok.Régebb óta tervezem, hogy megörökítem veréseim történetét, most erre ösztönzést is adnak a hivatkozott hozzászólások, s nagyon kíváncsi lennék, mennyire volt ez gyakori tapasztalat.
Az 1967-68-as tanévben kezdtem az általános iskolát, 76-ben végeztem: a verések erre az időszakra esnek, a gimnáziumban egyszer sem fordult elő, még a hírét sem hallottam.
A legaljasabb és megbocsáthatatlanabb az első megveretésem volt. Anyám nagyon vallásos ember volt, hitkérdésekben nem ismert tréfát, így aztán – bár a „józan ész”, a „korszellem” hiába diktálta, hogy gyermekeit ne vallásos szellemben nevelje-, neki természetes volt, hogy beíratott elsőáldozói „tanfolyamra”. A „vizsga” éppen arra az időpontra esett, mint a kisdobos-avatás. Szóba se jöhetett, hogy válasszak, hová megyek, nyilvánvaló volt, hogy a templomba – így aztán nem avattak kisdobosnak. Másnap a „drága” tanító néni kihívatott a táblához, és „istenesen” megpofozott a többiek előtt, amiért a templomba mentem s nem a kisdobos-avatásra. (Utólag gondolom, hogy az iskola részéről nem volt véletlen, hogy éppen aznapra tették az eseményt, amikor az elsőáldozás volt…) S ugyancsak egyedülálló ez a verés a tekintetben is, hogy ez volt az egyetlen eset, amikor a szüleim tiltakoztak: apám másnap bejött az iskolába, s fülem hallatára leordította J. nénit, hogy ha még egyszer hozzám ér, „szétrúgja a picsáját” (így mondta az öreg, nem finomkodhatok én sem). J. néni többször nem bántott.
A többi verés mögött ilyen hátsó szándék nem állt. Érdekes, hogy arra nem emlékszem, mennyit kaptak osztálytársaim, én viszont rendszeresen ki lettem osztva, pedig folyamatosan az osztály legjobb tanulói közé tartoztam, vagy egyenesen én voltam a legjobb, jó néhány járási tanulmányi verseny győztese (akkor még voltak járások).
Ötödikben nagyon megvert V. tanár úr, mert megdobtam – véletlenül – hógolyóval. Kiállított négyünket a katedra mellé, s miközben tartotta a matekórát, a nagy vonalzóval egész órán alkalomszerűen le-lesózott egy sor „körmöst”. Nem tudom, ki ismeri azt a gyerekmozdulatot, amikor a kinyújtott kéz elkezd vibrálni, ide-oda mozog, megpróbálván eltalálni azt a pillanatot, amikor a vonalzó (vessző, „tenyeres” esetén) még épp éri a kezet, de már nem az egészet. Leginkább ez a kép maradt meg bennem, a fájdalomra nem emlékszem.
Hatodikban a helyi focicsapatból kiöregedett, képesítés nélküli magyartanár vert meg nagyon. Nem olvastam el időre az Egri csillagokat (micsoda véletlenek vannak az életben!), ráadásul ezt be is ismertem, amikor K. tanár úr megkérdezte az osztályt. Hajamnál fogva megemelt, s végigpofozott két oldalról jó párszor, szinte csoda, hogy ezek után magyartanár lettem.
Ugyancsak hatodikban egy megérdemelt füles-sorozatot is kaptam. Volt egy áldott jó és híres énektanárunk, akit valamiért mindenki „Csirke bácsi”-nak csúfolt. Öreg, nyugdíjkörüli bácsika volt, akivel mindig szemtelenkedtünk, pedig tudtuk (legalábbis én, apámtól), hogy valójában nagy ember. Egyszer egy marék tengerit (a kukoricát hívtuk így) vittem előre megfontoltan az iskolába, énekóra előtt a katedrától a bejárati ajtóig tartó szakaszt végigszórtam vele, éppen nyitottam ki az ajtót, hogy kívülre is rakok pár szemet, s abban a pillanatban megjelent előttem „Csirke bácsi”, aki néhány másodperc alatt felmérve, mit csinálok, jó néhány fülest lezavart. Otthon még elmondani sem mertem, mert apám lapátkezétől még jobban tartottam, egészen biztosan tőle is kaptam volna, mert tisztelte az öreget.
Ezek voltak az egyéni, nagy verések. Alkalomszerűen kollektív testi fenyítésekben is volt persze részem: kokizások, magastartás, pájeszhúzogatás, guggoltatás – mind-mind bevett fegyelmezési eszköznek számítottak kis falumban.
Nincs bennem harag, többnyire a szereplők nem is élnek már, de azért örülök, hogy ez a világ elmúlt.
