Itt az írás, forgassátok...

Bár tudom, hogy sokaknak okozok csalódást s kevesebbeknek örömöt, de nem akarok illúzióban ringatni senkit: ennek a blognak vége.

Meguntam magamat, az okoskodást, az állandó, gyakran terméketlen vitát, a politika napi sarában való hentergést, a kétes dicsőséget az Index címlapján.

Meguntam, hogy az írások nem tükrözték eléggé, hogy ki is vagyok én, mi is érdekel engem valójában, mit szeretnék elérni: ezért most itt abbahagyom.

Köszönöm, hogy időt szakítottatok rám.

Új blogot indítok, leginkább magamnak.

Remélem, senki nem fogja tudni beazonosítani az új szerzőt a néhai sasika61-gyel.

Az ember nekiül, veri a gépet, majd töröl, nekiül, töröl: űzi egymást a káromkodás vágya, a lelkiismeret és a szánalmas taktikázás, beszéljek vagy hallgassak, beszéljek vagy hallgassak, mondjam el, mit érzek, vagy legalább én fogjam be a pofám, ha már más nem tette meg, s a hiúságon végül erőt vesz a „magasabb” szempont, s az ember – gombóccal a torkában – szégyenkezve hallgat.

De nem felejt.

Ekkora barmot!

Istenem, adj egy unalmas 24 órát!

Volt itt egy ország 2002-ig.

Nem vetett fel bennünket, hétköznapi embereket a pénz akkor sem, de volt egy többé-kevésbé kiszámítható jövő: szerény, de biztos növekedéssel.

Nem tűnt el az államadósságunk, de nem is emelkedett az egekbe, s hosszabb távon inkább annak csökkenésére volt esély, nem pedig emelkedésére.

Nem mi voltunk a Föld legelső nemzete, de azért büszke lehettünk rá, hogy magyarok vagyunk, s bizton számíthattak rá határon túli nemzettáraink is, hogy az anyaország minden lehetséges eszközzel kiáll értük.

Nem tűnt el a közéletből a korrupció, de nem is uralta ezt: lehet itt kérem simicskázni, josziptotozni, szőlőbányászni: mindez smafu ahhoz a szennyhez képest, ami manapság ömlik ránk: szinte már fásultan vesszük tudomásul az újabb ügyeket.

Minden híreszteléssel szemben akkor is jogállam volt: nem volt ugyan heti parlamenti ülés, de nemigen fordulhatott volna elő, hogy az akkori kormány brutálisan szétveressen egy baloldali megmozdulást-tüntetést, minden következmény nélkül.

Nem voltak ugyan parlamenti vizsgálóbizottságok, viszont az elmúlt évek hasonló intézményei milyen eredményt értek el? Tud valaki ilyenről? Valójában semmi céljuk nem volt, mint a „Kenyeret és cirkuszt!” régi programból az utóbbit megvalósítani. Mivel jobb ez, mint az előző gyakorlat?

 

Lehet magyarázni a bizonyítványt, lehet itt nyugatosodási kísérletről beszélni, modernizációról (már a szót is rühellem), valójában ennél sokkal egyszerűbb a helyzet.

2002-ben a szocialista - szabaddemokrata alakulat ígéretek tömkelegével megvásárolta a megvásárolhatók szavazatait, nem törődve az ország tényleges lehetőségeivel; miniszterelnök-jelöltnek, később miniszterelnöknek megválasztottak egy olyan tutyimutyi, fantáziátlan politikust, akinek szemhatára legfeljebb a varaderói strandig terjedt, meg a viszkiig, szivarig, az országról azonban semmiféle víziója nem volt. Ígéreteik nagyobb részét beváltották, majd amikor bizonyossá vált, hogy az ország ezekbe belerokkan, „szálanként” nagyobb csokrot begyűjtve  szedték vissza mindazt, amit „adtak”.

Eközben módszeresen folyt az ország kifosztása, kiárusítása, folyamatossá váltak az értelmetlen reformok, az ember állandóan szégyenkezett, hogy a rosseb belém és másokba: miért nem akarunk  „modernizálódni”?

 

Igaz, épültek autópályák. Mennyiért is? Miből is? Hitelből csak a leghülyébbek nem tudnak költeni.

Épült a metró. Na, ezt inkább hagyjuk.

 

Nem kell ide semmilyen magyarázkodás: egy jó nagy X a megfelelő helyre, hogy meghallják: Uraim, a továbbiakban itt Önökre politikusként nincs szükség.

Jelentkezzenek a munkanélküli hivatalban.

Vona Gábor húsvéti üzenete szép példája annak, miként lehet úgy ünnepelni, hogy közben persze bele is rúgjunk egyet vélt - valós - választott ellenfelünkbe. Mert szép dolog a feltámadás, de a keresztre feszítés látványosabb, nagyobb tömegeket vonzó esemény.

 

Idézem bevezető mondatait (kiemelések tőlem):

„A keresztény világ közel 2000 éve húsvétkor mindig a Megváltót ünnepli. A Megváltót, akit a zsidók ugyan keresztre feszíttettek, de Ő harmadnapra feltámadott.

Nekünk, magyaroknak ez a húsvét más szempontból is fontos, hiszen egyre többen vagyunk mi, nemzetiek, akik bízunk abban, hogy Magyarország is fel fog támadni.”

 

Nem vagyunk persze zöldfülűek, megértünk, s így meg is értünk sok mindent, tudunk mi a sorok között olvasni. Fölismerjük a napi aktualitású zsidóellenességet, a finom párhuzamot Jézus és Magyarország sorsa közt, és bólintunk: ezt vártuk. Illetve nem vártuk, de ha már jött, nagyjából erre számítottunk.

 

Ja, hogy Jézus – amellett, hogy pártus, szkíta, magyar herceg – bizonyos források (evangéliumok) szerint zsidó (is) volt? Hát ez kimaradt. Lehet kampányolni azzal, hogy egy zsidó feltámadását ünnepeljük? Na ugye. És a Jobbik számára elsősorban kampány van, s csak másodsorban húsvét.

 

Ja, hogy ha már hangsúlyozzuk a keresztre feszíttetők zsidó mivoltát, akkor abból következik-e valami a ma élő zsidókra? Vona szerint nyilván, különben nem említené: mélyen el kell őket ítélni, mármint a ma élő zsidókat. Is. Jézus keresztre feszítése miatt. Jómagam furcsállnám, ha egy ma élő zsidó engem pl. felelőssé tenne a holokausztért, hiszen nem is éltem akkor, sőt, az ország nagy része sem. Pedig a vonai logikából ez következik. Tiltakoznánk? Naná.

Hovatovább nem múlik el nap, hogy valamelyik média ne adna hírt a katolikus papok elleni pedofília-vádakról. Ha ez így megy tovább, az egyházfőknek hetente nyilatkozatot kell kiadniuk, „szégyenérzetükről és lelkiismeret-furdalásukról”, mintha csupán ennyiből állna az a hatalmas intézmény, amit katolikus egyháznak nevezünk. A sajtó persze örömmel csap le a témára, már egy-két hete minden lényegesebb híradásban szerepelnek ilyen ügyek, hiába, valahogy meg kell ágyazni a húsvétnak, el kell venni a hívektől a húsvét örömét.

 

Máskor is elmondtam már, nem akarom tovább ismételgetni: amennyiben ilyen esetek történtek, azt ki kell alaposan vizsgálni, a felelősöket megbüntetni: a legrosszabb taktika az egyház részéről az elhallgatás, a lapítás.

 

Ugyanakkor mióta pénz szaga is érződik a levegőben, alig hárítható el a gyanú, hogy egyesek (ki tudja, hányan, hány százan, ezren) pedofília áldozatainak vallják magukat, megvilágosodván az „arany” fényétől. Ma éppen 20 millió dollárt követel egy névtelenséget kérő amerikai ügyvédje a miami főegyházmegyétől, akivel 1985-87 között erőszakoskodtak állítása szerint, tehát legalább húsz éve. Nem kevés pénz, még amerikai viszonylatban sem. Ennek töredékéért is öltek már embert, itt is, ott is, mindenütt a világon: ekkora nagyságú pénz sokakat csábíthat rémmesék kitalálására: delikvenst és ügyvédeket egyaránt. Ráadásul szinte mindig évtizedek mélyéről hangzik a vád, továbbá a dolog természetéből adódóan nehéz a bizonyítás, mármint az ártatlanságé éppúgy, mint a vádé, de ebben a helyzetben az ártatlanságot kellene bizonyítani, mert a vád amúgy is rajta ragad az egyházon.

 

Kétségkívül csapdahelyzet ez. A Vatikánnak nálam jóval okosabb jogászai vannak, így csak azt mondhatom: én nem fizetnék a helyükben, kivédendő a pedofilia-bizniszt. Még akkor is ott a probléma, hogy sokan lehetnek  elvakult katolikus-gyűlölők, akik pénz nélkül, a puszta lejáratás kedvéért vádolni fognak. Mert semmi nem akkora öröm egyesek számára – itthon is számtalan példa van rá -, mint belerúgni a katolicizmusba s általában a hívő emberbe.

 

Velük szemben vallom újra: Hiszek az egyházban!

Olvasom a helyi sajtó (heol.hu) napi híreit, olvasok, és csodálkozom, nem először és nem is utoljára: milyen országban élünk? Három (vagy négy) „fiatal”, köztük a híres „befogadó falu”,  Tarnabod befogadottjainak egyike – ez a körülményes megfogalmazás leplezi és leplezi le, hogy voltaképpen cigányokról van szó -, szóval nevezett fiatalok 2008-ban agyonvertek egy akkor 67 éves egyedül élő bácsit, miután betörtek a lakásába. Pénzt – állítólag - nem találtak, mindössze egy olajradiátornak sikerült új gazdát találniuk (remélem, elég polkorrekt a megfogalmazás).

 

Az évek szálltak, mint a percek, ítéletig nemrég jutott az ügy. Három tettes egyaránt 4 év és hat hónap büntetést kapott, a negyediket felmentették: „a bíróság nem találta bizonyíthatónak, hogy ő is ott volt a behatolók között.” Ugyanakkor figyelmezették „tulajdon elleni szabálysértés miatt”…

 

Ennyit ér ma egy emberélet. Hát csoda-e, ha a falvakban (és városokban) egyre többen bíznák magukat a Jobbik-ra, Gárdára? Majd ők rendet tesznek. Nem fognak, mert nem is lesznek – egyelőre – olyan helyzetben, de ilyen ítéletek után hamar eljöhet még az ő idejük.

 

Eszembe jut „szegény” Zuschlag. Hogy simlis csaló, nem kétséges. Hogy megérdemel pár év börtönt, az sem. Ugyanakkor az is vitán felül áll, hogy nem ő a legnagyobb gazember a közéletben. Milyen büntetést kért rá az ügyész? „Német Zsolt ügyész vádbeszédében azt kérte, hogy a fegyházbüntetés hosszát a büntetési tétel - 5-20 év - középmértékéhez közel határozza meg a bíróság.” A középérték 12 és fél év. Majdnem annyi, mint a három „fiatal” együttes büntetése. Jobban járt volna, ha embert öl. Nemsokára szabadulna.

Először arra gondoltam, jól kidühöngöm magam a „holokauszt áldozatai vagy azok örökösei” újabb beadványa miatt, hogy újabb kártérítési pert indítottak, most éppen a bankok ellen: mondok pár keresetlen mondatot, melyben Jahvét hozom néminemű nemi összefüggésbe az áldozatokkal éppúgy, mint az örökösökkel; szemezgetek a zsidó bűnökből, melyet nem a zsidók, de zsidók követtek el a nemzettel szemben Kunfitól és Kun Bélától Rákosin át napjaink néhány prominens alakjáig; aztán meggondoltam magam.

 

Nézem a hírt több helyen, s csak ott, csak a „kurucoknál”, egyedül a meglátogatott portálok közül, mit találok? A keresetlevelet. Tökéletes minőségben, nem szkennelve, nem másolva: mintha az eredeti lenne.

 

Na most persze előfordulhat, hogy nagyon járatlan vagyok az amerikai és egyéb bíróságok működésében. Előfordulhat, hogy mi sem könnyebb, mint ilyen iratokat megszerezni, és azokat egyszerűen le lehet tölteni a bíróságok honlapjáról. Lehet az is, hogy a többi hírportálnak is megvan a keresetlevél, csak nem közlik. Bennem mégis fölmerül a kérdés: hogyan értesülhetünk ilyen iratok létezéséről? A „túlélők és örököseik” elküldik a beadványt Magyarországra? Értesítik a hírportálokat, hogy hahó, figyeljetek, jön az újabb „dokument”, menetrendszerűen, mint a MÁV? Értesítik a kurucokat is? Éppen őket is? Megadják nekik az elérhetőséget? Nekik is? Ennek féktelenül gyalázkodó, szélsőséges, uszító – és vessetek meg, mert ingoványos a talaj, de kimondom -, ennek a magyarság szellemétől merőben idegen honlapnak is?

És akkor jöjjön a még ingoványosabb konklúzió: nem fordulhat esetleg elő, hogy a keresetlevél és nevezett honlap végső soron egy tőről fakad?

A történetet apósom mesélte.

A hosszú hétvégén meglátogatta rokonait egy közeli faluban, ott panaszolta el neki 85 éves ismerőse, mi esett meg vele.

 

Nemrég egy autó állt meg a háza előtt, három férfi csöngetett be hozzá, hogy „hoztuk a Fidesz ajándékát: 5 kiló krumplit meg 10 ezer forintot, az első részletét a valamikor elvett nyugdíjemelésüknek”. Azonban csak húszezresük volt, s megkérték a bácsit, hogy váltaná már fel nekik a bankjegyet, mert még máshová is mennének… A bácsi persze megörült, előkereste az akkor kapott nyugdíjat, visszaadott egy tízezreset, ő meg megkapta a húszast (amiről utóbb kiderült: hamisítvány). Majd rövid beszélgetés után kimentek az udvarra, az egyik a három férfi közül visszaszaladt a „mosdóba”, majd miután végzett, kocsiba ültek és elhajtottak. A bácsi a lakásba visszatérve kereste a pénzét, ami persze sehol nem volt már: összesen nyolcvanezer forintját lopták el.

 

A trükk már-már ócskának is mondható, szinte mindennapos dolog, hogy időseket és arra alkalmasnak látszókat hasonló módon szabadítanak meg a „Mire költsem a pénzem?” gyötrő problémájától. Az ostobaságnak, hiszékenységnek nincsenek határai, úgy tűnik. Igazából én is úgy vagyok ezzel a történettel, mint apósom: sajnálom a kis öreget, de valahol nevetséges is, hogy így át lehet verni valakit.

 

Ami új a lopásban, az az érvelés: „hoztuk a Fidesz ajándékát: 5 kiló krumplit meg 10 ezer forintot, az első részletét a valamikor elvett nyugdíjemelésüknek”. Ügyes, mondhatnám: aki ilyet ki tud találni, az nem elveszett ember, akár bűncselekmény nélkül is boldogulni tudna, ha akarna.

 

Ám ebben az érvben érzek valamit, ami túlmutat a bácsi ostobaságán és a bűnözők rafinériáján. Méghozzá az eltorzított közgondolkodást, a hihetőnek hangzó politikai hazugságok láncolatát: a bácsi nyolc éve hiszi, hogy a Fidesz elvette tőle a neki járó nyugdíjemelést, elhitte, hogy ezért neki jár a kárpótlás, amit a szociktól annak idején meg is kapott; elhiszi, hogy most már a Fidesz belátta az akkori hibáját, s most megkezdik ők is a kifizetéseket, mivel kampány van. Természetes számára, hogy pénzt s ajándékot kap ( 5 kiló krumpli) a párttól, pártoktól, még az sem szúrt neki szemet, hogy ezt a nagyvonalú ajándékot három cigány hozza (muszáj ezt is elmondanom, mert a történethez hozzátartozik). Mindent elhitt idáig, s bár egyáltalán nem menthető fel, úgy gondolom, másoknak is van itt felelőssége, rajta s az őt meglopó cigányokon kívül.

A holokauszt tagadásáról szóló törvény mellett és ellen rengeteg érv elhangzott már, nem kívánnék ebbe a sorba beállni. Csak a tényeket rögzítem. Megnéztem a forgalomban lévő középiskolás tankönyveket, pontosabban a rendelkezésemre álló 5 könyvet, valószínűsítem tapasztalataim alapján, hogy a középiskolások 90%-a ezekből tanul. Vizsgálódásom arra irányult, hogy milyen adatokat közölnek az eseményről. Természetesen magát a holokausztot egyik sem tagadja. Nézzük az eredményeket!

 

 

A számok nagyjából egybevágnak. Nagyobb eltérés Auschwitz áldozatai között van, meg kell jegyeznem azonban, hogy a Száray-Kaposi - féle könyv 4 milliója a könyv egyik térképéről leolvasott adat, ezt is mellékelem.

 

 

 

Nagyjából egybevágnak, de nem egészen. Nem teljesen pontosan. Vajon mennyi eltérést tűr majd meg a törvény végrehajtási utasítása vagy a bírósági gyakorlat? Pl. Dupcsik- Repárszky- Ujvári közlik, hogy a 425 ezer is elképzelhető veszteség, nem teljesen tudománytalan becslés. Ez az 560 000-hez képest már elég jelentős eltérés. Na és mi lesz akkor, ha egy tanítványom előjön azzal, hogy ő „más” forrásból ezeknél sokkal alacsonyabb számokról tud, vagy netán nem hiszi el a „hivatalos” adatokat egyáltalán. Amellett, hogy persze próbálok érvelni az egyébként szerintem kétségbevonhatatlan tény, a holokauszt megtörténte mellett, netán föl is kell majd jelentenem? Hiszen ha bűncselekményről szerzek tudomást, azt jelentenem is  kellene, nem igaz? Nem fogom, eszem ágában sincs ilyen. Akkor bűnpártolást követek el?

 

Vagy elég, ha annyit mondok: aki ilyen esemény kapcsán számokról vitatkozik, az az én szememben megvetendő, mert valójában nem az áldozatok érdeklik, hanem napi haszon? A politikai vagy a piszkosabb anyagi.

Köszönjük a törvényt mindenkinek, akit illet, sokat lendült elő vele az áldozatokkal való együttérzés … Vagy nem is ez volt a cél?

Már éppen kezdtünk volna örülni, hogy az MSZP kiszorította soraiból a korrupciót, erre bekapcsolja az ember a rádiót, rohan az újságoshoz, persze, Magyar Nemzet már nincs 10 óra körül, marad a rádió meg az egyéb közvetítők, amelyek mind harsogják, hogy Hagyó, Hagyó. Nem ismertetem  a vádakat, mert legutóbb a 16 órás hírekben Hagyó már fenyegetőzött, hogy mindenkit perbe fog, aki pusztán megismétli azokat, s különben is, természetesen egy szó sem igaz az egészből, ő tiszta, esküjéhez híven szolgálta a hazát ugyebár, és kényes az erkölcsére. Na igen...

 

Nem ismétlek én meg semmit tehát, csak azt kérdezem az MSZP még megmaradt híveitől: nem szégyenkeznek ilyenkor? Nem remeg meg a kezük, amikor az X-et behúzni készülnek melléjük? Nem fordul föl a gyomruk, amikor leírják, mondják, hogy bár befogott orrokkal, behunyt szemekkel, soha ilyen rosszkedvűen, de mégis mellettük fognak szavazni? Mert hát a Fidesz meg Orbán, no meg a fasizmus, a lopakodó diktatúra s egyebek: csupa olyan, ami sohasem volt valóságos veszély a rendszerváltás óta, az viszont annál inkább, hogy szétlopják az országot.

 

Pontosabban: szétlopták. Hogy ebben minden pártnak megvan a maga sara, nem kétséges. De ilyen szemérmetlenül, pofátlanul, gátlástalanul egyetlen párt sem működött ebben közre, mint az, amelyik éppen kiszorította a korrupciót soraiból.

Lanyhul a kampány.

Mindenki vár, kivár, mintha nyűg lenne ez a hátralévő néhány hét. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy az elmúlt napok legnagyobb érdeklődést kiváltó eseményét, a hazánk felett elrepült valamit senki nem tette kampánytémává. Megszólalt itt már csillagász, szemtanú, repülőgép-vezető - politikus viszont egy sem: senki nem értelmezte a jelenség politikai vetületét. Holott van. Éppen ennek ne lenne? Mi a helyzet, fiúk, alusztok?

 

Próbáljuk kitalálni, mit mondanának a pártok, ha lenne valami mondanivalójuk!

Az esemény jellegéből adódóan az első szó természetesen a kereszténydemokratákat illeti meg. Semjén Zsolt lép elő, valóságos athleta Christi, ezért éppen vadászatból érkezik, keze még véres a fácántetemektől. (Jézus is vadászott, nem? Vagy halászott? Nincs nagy különbség…) A helyzethez illő komolyságú arcot vesz fel, s pihegve szól:

- Csak a legelvetemültebbek hihetik, hogy amit láttunk, az meteor vagy bolida. Egyébként is: hallotta már valaki ezt az utóbbi szót? Na ugye, ilyen szó nincs is, most találták ki azok, akik negyven éven át mosták az ateista propagandával az agyakat. A félrevezetően meteornak nevezett valami: jel volt, égi jel, a betlehemi csillag („lángos csillag”!) párja, mely azt hirdeti, hogy közel a megváltás, hamarosan megdicsőül Magyarország megváltója, akit a kereszténydemokraták hatalomra segítenek. Minden más értelmezés istengyalázás.

 

Mivel a bajnok valószínűleg Orbán Viktorra célzott, adjuk meg neki is a szót:

- Barátaim, higgyék el, higgyétek el és én is higgyem el: Itt az idő, most van soha! -  ahogy a nagy írókéz indián törzsfőnök mondta, mikor a kommancsok a kínzócölöphöz kötözték. Itt az idő, ezt mutatja a természet, fordulatnak kell jönnie, vége kell szakadnia a szocialisták Telének, vége a nyolc szűk esztendőnek. A Fidesz készen áll és én is készen állok – mi mindent megerősítünk, s ha még egyszer ilyen jelenség tűnne fel, nem fogunk kis nemzet módjára, tehetetlenül bámészkodni: lehozzuk a csillagot az égről, megállítjuk a mozgását, akármi is volt az a valami, s ezentúl minden este gyönyörködhetünk benne, ha nagy győzelmet aratunk. Kis győzelem – kis fény; nagy győzelem – sokáig tartó nagy fény! (Ekkor Mikola István beszól: ha a határon túli magyaroknak megadjuk a választójogot, 20 évig gyönyörködhetünk! – Megvagy!- mondja magában Kálmán Olga, s magára préseli a bőrkosztümöt.)

 

A Jobbik sajtóközleménye:

- Amit láttunk, az sem égi jel nem volt, sem meteor – a zsideszes és a liberálbolsevik sajtó hiába ismételgeti folyton, mint  „nílusi székely” a Tóra mondatait. Tudja meg az ország, hogy itt a metélt farkincájú moszadisták küldtek egy felderítő járművet az ország leigázására, hogy amennyiben a cigánybűnözők nem tudnák kiirtani a magunkfajtákat, akkor jönnek ők, a magukfajták, a csodafegyverrel. Most még csak kísérlet volt, de ha nem vásárolsz a Turul boltban legalább egy gyöngyből fűzött Árpád-házi gömb kulcstartót potom 1200 forintért, holnap már az egész országot elpusztítják. Legalábbis azt hiszik. Mert itt vagyunk mi: a Gárda és a Betyárosztag nem fogja hagyni magát! Szemből támadunk, nem háturul!

 Kitartás, szebb jövőt, magyar testvéreink!

 

-SZDSZ:

- A párt törvényjavaslatot nyújt be, hogy 3 évvel legyen büntethető minden olyan személy, aki tagadja, hogy az égen átszáguldó valami nem természeti képződmény. Ha emellett az illető három kísérletből nem találja el, hogy a holokauszt áldozatainak száma 5 987654, akkor halmazati büntetésből a 3 év alatt végig Kóka János egészalakos aktját  kell néznie a cellája falán.

 

Dávid Ibolya:

- Az egyetlen mértékadó konzervatív erő mind a 10, még ki nem zárt tagja kijelenti, hogy nem száll be a felelőtlen, populista találgatásokba. Természetesen Bokros Lajos elméje villant meg, mert rájött, hogyan lehetne élve megnyúzni a lakosságot. Aki azt hiszi, hogy ez elkerülhető, az hazudik.

 

Az MSZP még be nem zárt vezetői hosszú belső viták után az alábbi közleményt jelentetik meg:

- Az MSZP új korszakot akar kezdeni a demokratikus köztársaság életében, vissza szeretné állítani azt, hogy az ünnep mindenkié, nem hagyja, hogy a nemzet ünnepe egy párt rendezvényévé silányuljon. „Silányítsuk együtt a köztársaságot!”Ezért szervezünk március 15-re országos nagygyűlést Budapesten, a Pilvax közbe. Ennek próbáit láttuk az éjszaka: a nyugdíjasaink örömére tűzijátékot rendezünk, aki pedig életét vesztené a tolongásban, annak házastársa azonnal felveheti a temetési segélyt.

 Többen vagytok, többen lesznek ilyenek, mint gondolnátok!

Nem kis vihart kavart néhány hete az a hír, miszerint Dzsudzsák Balázs a Fidesz kampányarca lesz. A magyar sajtó egy részének állapotát jelzi, hogy ebből persze így szinte semmi nem volt már eredetileg sem igaz: szó sem volt „kampányarcról”, mindössze a sportot támogató egy mondatról, melyet mások mellett mondott volna a futballista – fideszes felkérésre. Azonban már ebből is akkora műbalhé kerekedett, hogy Dzsudzsák visszalépett.

 

Kampány van, gyorsabban telik a kuka, legújabban az MSZP szóróanyaga foglalta volna el megérdemelt helyét, a kis mozdulat előtt azonban belelapoztam Nagy Imre „anyagába”. „E”- mondom egriesen, nem hiszek a szememnek. Holott a kampányszöveg ezzel fejeződik be:  „A gondolkodó emberre számítok, aki a saját szemének hisz…” Akkor mégis hinnem kell a képnek: Esterházy Péter kampányarc lett az MSZP jelöltjének szórólapján! Mellette ott van még Csányi Vilmos – ha nem tévedek -, de az ő tudományterülete távol áll tőlem, továbbá Farkasházy Tivadar is – ám ő annyira nem számít már, mintha ott sem lenne, na és természetesen Nagy Imre.

 

 

 

A kép egy faültetés során készülhetett, van itt az Érsekkertben egy Múzsák Ligete nevű területrész, a városba látogató vagy meghívott neves személyek szoktak ott fát ültetni, a felsoroltak is ilyen eseményen vehettek részt valamikor.

 

 De hogy lett ebből az akcióból kampánykép? Ehhez is nevüket és engedélyüket adták? Tudnak róla egyáltalán? Csányi Vilmos politikai elkötelezettsége ismeretlen előttem (vagy hogy stílusosabb legyek: számomra Fekete Ló – így hívják ugyanis itt az Érsekkert végében lévő fogadót). Farkasházyról mindent el tudok képzelni, a másik „házy”- ról is sok mindent, főleg az őszödi beszédról tett nyilatkozatai után, de hogy kampányarc legyen belőle, ezt nem gondoltam volna.

Lehet, hogy ő sem?

Ma van a Magyar Kultúra Napja.

Ma van Cseh Tamás születésnapja.

Legyen egy szép esténk, nézzétek meg ezt a felvételt, Cseh Tamás 2006 őszi, utolsó Bakáts-téri koncertje.

Már hetek óta uralja a sajtót a két nagy párt nyugdíjasokért folytatott küzdelme. Hogy a vita mennyire színvonaltalan és terméketlen, azt sokan leírták a politikai elemzők közül (Török Gábor: Miért mennek le kutyába? ), normális észjárású ember alig győzi visszafojtani feltörő káromkodását, amikor napról-napra vezető hírként hallja a két párt egymás elleni vádjait. Az is kétségtelen, hogy ezért a fő felelősséget az MSZP viseli. Nekem, mint jobboldalinak fájnak persze a Fidesz színvonaltalan megszólalásai is, s először én is megkérdeztem magamban, amit Török Gábor: Miért mennek le (ők is) kutyába? Aztán az elmúlt napokban megértettem talán valamit.

 

Beszélgetek a takarító nénivel az iskolában, panaszkodik, s közbeszövi, hogy „nem is tudja, mi lesz vele, ha 70 éves koráig kell dolgoznia, ahogy a Fidesz akarja”. Először azt gondoltam, ez elszigetelt, nem jellemző vélemény. Kollégám megjön feldúltan az uszodából: összeveszett két nyugdíjassal, akik szidták a Fideszt, hogy csökkenteni fogja majd az ő járandóságukat.

 

A „minta” véletlenszerű, de alighanem általánosítható sokakra. És ezekből a példákból megérteni vélem, miért kampányol így a Fidesz. Miért megy le a mélybe, a szinte teljes szellemi sötétségbe. Azért mert ott is vannak emberek, talán több tízezer (vagy több?) honfitársunk. Akiket fogékonnyá tettek minden maszlagra, bármit bevesznek, bármikor fel lehet gerjeszteni indulataikat. „Ez hát a nép?”- kérdezhetnénk Petőfi Szilveszterével. Igen, ez is. Ha tehát az MSZP rájátszik ezekre az alantas ösztönökre - és szinte mást sem tud már, másban sem bízhat már-, akkor bármilyen fájdalmas ez nekem és másoknak, meg kell értenem: nincs más választása a Fidesznek sem. Üzeneteit a befogadók szintjéhez kell igazítania.

 

Még mielőtt bárki azt hinné, hogy a nyugdíjasok ellen szólok, jelzem: ez nem így van. Szüleink ők és nagyszüleink: hogy is venném a bátorságot megróni őket! Először is a szellemi tunyaság nincs korhoz kötve, másrészt alapvetően nem ők a hibásak: ilyenné szocializálta őket elsősorban az MSZP, majd melléjük sikeresen zárkózott fel  hülyítésben a Fidesz is. Lehet fintorogni kényesen, csak egyet nem lehet: választásokat nyerni a nyugdíjba készülő takarító nénik világa nélkül.

 

 Ui.: MNO-n kiváló elemzés olvasható a téma szakmai vonatkozásáról.

Van nekem egy barátom.

A nyolcvanas években velem együtt volt fiatal és bohóságra hajlamos egyetemista, ő a bevezető történetem főszereplője.

 

Egyik szilveszterét barátnőjével együtt nagyobb társaságban töltötte: vidámság, ital, jó hangulat – ahogyan az szilveszterkor kell. Már nem kevés alkohollal a fejükben valaki a társaságból kitalálta, hogy játsszanak vetkőzős pókert: aki veszít, leveszi egyik ruhadarabját.

 

A barátom eleinte örült az ötletnek, de aztán ahogy telt az idő, meg kellett tapasztalnia, hogy a társaság hölgytagjain végtelen számú levetnivaló van: ékszerek, csatok, övek stb. , tehát nemigen fog bekövetkezni az, amire vágyott, hogy  a nők meztelenül lejtenek előtte. Egyszer csak odacsapta a kártyát, gondolt merészet és nagyot, majd megszólalt: "Gyerekek! Ennek így sosem lesz vége! Inkább kapcsoljuk le a villanyt, aztán játsszuk azt, hogy ki kit ér…"

 

Ez a „ki kit ér” legendás mondattá vált az idők során, ezért is jutott most eszembe, amikor az MDF és az SZDSZ lassan alakuló viszonyáról olvasok. Azt persze nem tudni, ki várja jobban a vetkőzést, de alighanem mindketten abban a helyzetben vannak, hogy elérkezett számukra a „ki kit ér” ideje: mindketten bárkivel.

 

Fiatalkori szórakozásnak nem rossz, az ilyen leharcolt, levitézlett alakok azonban inkább szánalmasan nevetségesek. Adjuk meg nekik, ami jár: nevessünk rajtuk egy jót!

Klebelsberg Kunó 1922-1931 között volt vallás – és közoktatásügyi miniszter, ez mindössze egy évvel több, mint ami a jelenleg is regnáló koalíciónak jutott, sőt, ha hozzátesszük, hogy előtte is kormányon töltöttek már négy évet, akkor az évek számát tekintve meg is előzik őt.

 

Klebelsbergnek tehát kilenc év elég volt ahhoz, hogy máig úgy tekintsenek rá, mint a XX. századi közoktatásügy kiemelkedő alakjára, ha tehát lett volna egy hozzá hasonló kaliberű személyisége a koalíciónak, akkor most nem sóhajtoznánk, hogy na végre: mennek.

 

Az oktatásügyet sok változás érintette ez alatt a nyolc (tizenkét) év alatt. Talán egyetérthetünk abban, hogy ezek közt két olyan reform volt, amely jelentőségénél fogva kiemelkedett:  a felsőoktatásban Bologna-rendszerre való átállás, a közoktatásban pedig a kétszintű érettségi.

Bármely változtatásnak akkor van értelme, ha beavatkozásunkkal nem követünk el nagyobb kárt, mint amit megelőzni szeretnénk: ehhez a már-már közhelyes, de azért nagyon is szem előtt tartandó igazsághoz kell mérnünk a reformokat.

Hallgassuk meg az illetékeseket. Nemrég az ELTE Fizikus Professzori Tanácsa jelentetett meg egy kétségbeesett s ehhez képest kevés visszhangot kapott állásfoglalást, hogy nem lesz, aki a gyermekeinket a természettudományos tárgyakra tanítsa (két év múlva országosan legfeljebb 24 fő végez a természettudományos mesterszakokon, ezzel szemben 6-700 tanár megy nyugdíjba!), s ennek fő okát a Bologna-rendszerben látják. Ugyan az egészet nem akarják eltörölni, de az érintett területeken mindenképp. Helyes volt-e akkor az átállás? Nem.

 

Pár napja pedig Szabó Gábor, a Magyar Rektori Konferencia elnöke nyilatkozott, hogy el kellene törölni a kétszintű érettségit, s visszaállítani az egyszintűt, a régit. Volt értelme akkor a változtatásnak?

 

Ha pedig egészében tesszük mérlegre ezt a nyolc/tizenkét évet, s megkérdezzük: ma színvonalasabb-e az oktatás bármely területe, mint nyolc, tizenkét vagy húsz éve volt, akkor ki az, aki igennel merne felelni?

Pedig reformból kijutott bőven. Talán éppen ez volt a baj.

Falun nőttem fel, tartottunk csirkéket, kacsákat, gyermekként szinte mindennapos élményem volt, hogy édesanyán elkapott egy-egy csirkét, fogta a nagykést, elvágta a nyakukat, megkopasztotta őket forró vízben, aztán jóízűen megebédeltünk.

Sem édesanyámban, sem bennünk nem volt semmiféle rossz érzés a „gyilkolászás” miatt. És ma sincs, amikor húst eszem: nem is gondolok rá, vajon szerencsétlen állat hogyan élt, és legfőképpen hogyan halt.

 

Ma kaptam egy levelet. Pár sor és egy link, hogy nézzem meg az ott található videót.

(Ha innen nem indulna, akkor: http://www.peta2.com/takecharge/swf/fur_farm.swf )

 

Hányingerem van, mióta csak megnéztem. Csak erős idegzetűeknek és gyomrúaknak ajánlom. Gondoljunk erre a videóra, ha valahányszor azt halljuk:milyen nagyszerű az ember.

Förtelem. Gazság, melyet nem lehetséges jóvá tenni. A legpocsékabb állatfaj vagyunk.

 

Olvasom Ónody-Molnár Dóra cikkét a nyírkátai esetről (a falu nem vagy csak késve tudja kifizetni a segélyeket), s azon gondolkodom, hogy kellene egy bátor szerkesztő, aki egy nap, mondjuk április elsején, merne egy olyan lapszámot megjelentetni, amelyikben egyetlen sor írás sincs.

 

Csak nevek. Mint pl. Ónody-Molnár Dóráé. Még cím sem kellene. Ugyanis annyira lehet tudni, hogy ki miről ír, és milyen megközelítésben. Természetesen egyoldalúan. Meg sem kérdezve a másik felet, most pl. a polgármester álláspontját. Aki ismeri az újságírónőt, az neve láttán azonnal tudja, hogy a cigányokról szól majd a cikk, abszolút pozitív megközelítésben, elfogultan velük szemben. Már szinte olvasni sem érdemes, legfeljebb annyi különbség van, hogy éppen milyen ügy kapcsán fejti ki véleményét kirekesztettségükről, diszkrimináltságukról.

 

Persze nem ő az egyetlen ebben a szerepben. Inkább az a kérdés, van-e akár egyetlen olyan véleményformáló értelmiségi, újságíró, aki mást is tud, mint amivel nekiindult a pályának. Mert abban az elképzelt áprilisi lapban sok-sok nevet közölni lehetne: Bayer Zsolt, Tóta W., Bencsik András, Lipusz Zsolt stb. A névsor önkényes és szándékosan indul több irányba. Mekkora tréfa lenne, ha semmit nem írnának, és mégis megindulna a hörgés:pfuj, Ónody-Molnár,pfuj Bayer, már megint milyen gyalázatos dolgot műveltek! Pedig semmit nem művelnének, pusztán a nevük jelenne meg.

 

Persze kérdés, hogy vajon az én nevem olvastán nem éreznek-e ugyanígy sokan?

Jöhet a pfuj, Sasika!

Még karácsony előtt történt, hogy találkoztam egy régi, baloldali-szavazó korú ismerősömmel. Leültünk egy félórára beszélgetni erről-arról, érdeklődött a fizetésemről, mondtam, mennyi, hümmögött, majd hozzáfűzte, hogy na látod, ezért háborított fel, hogy nemrég a pályakezdő orvosok tüntettek a 200 ezer forintos kezdőbérért. Hogy miért pont az orvosokat pécézte ki, azt nem tudom. Gyanítom, hogy legtöbbször velük találkozik, gyakori kórházlátogató ugyanis, szerintem már kisebb műtéteket maga is el tudna végezni.

 

Meglepődött, mikor mondtam neki, hogy én nem háborodtam fel az orvosok követelésein, mert ha meg akarjuk tartani őket, akkor bizony illene ehhez szabni a fizetésüket is, függetlenül attól, hogy az enyém kevés vagy sok. Én ugyanis pótolható vagyok (csak legmerészebb álmaimban hiszem az ellenkezőjét), egy jó szakorvos viszont egyre nehezebben helyettesíthető. Beszélgetésünk után elgondolkodtam, vajon miért van az, hogy a legkülönfélébb sztrájkokkal, tüntetésekkel a társadalom többsége nem ért egyet, így az MSZP-szavazók, az elvileg baloldaliak sem?

 

Ez a történet merült fel bennem a napokban, a BKV-saga újabb epizódjait s azok fogadtatását figyelve. Számomra szinte mindegy, jogosak-e a buszsofőrök követelései, mert a cég nap- és egyéb lopóinak több tízmilliós végkielégítéseiről hallva nincs olyan bérkövetelés, ami ne lenne jogos. Még akkor is, ha vannak bunkó buszsofőrök. (Melyik foglalkozási ágban nincsenek hozzájuk hasonlók?) És akkor is, ha az egész cég az összeomlás szélén áll, erről ugyanis nem ők tehetnek. A BKV-t ( mint nálunk majdnem minden vállalatot, intézményt) alapvetően ők, a nevetséges bérért dolgozók működtetik, a frontvonalban lévők, mondjuk így: a kisemberek. Miért nem természetes, hogy szolidárisak vagyunk velük? Akkor is, ha fagyoskodnunk kell a buszmegállókban, és főleg akkor, ha magunkat baloldalinak tekintjük.

 

Ehhez képest mit látunk? Szinte sehol egy szolidarizáló gesztus, írás – a baloldalon. Az MSZP hallgat, Horváth Csaba, a párt kormánybiztosa elítélően szól, hogy „az ellenség keze betette a lábát”, az MSZOSZ, a „baloldali értékek örökös képviselője” lapít, a NOL-on címlapon hoznak egy, a sofőrökön ironizáló írást. Úgy látszik, bizonyos körök nem a kisemberekkel szolidárisak, hanem a pártjukkal.

 

Még a végén nekem kell itt baloldali igéket hirdetnem: éljenek a buszsofőrök!

Hát nem szégyen?

Tegnap délután miután végeztem a szilveszteri előkészületekkel, míg vártam a vendégeket, unalmamban végigkattintgattam a tv-csatornákat, így került sor az ATV-re is. Betelefonálós műsor ment, nyerni lehetett 150 ezer forintot, plusz játszani a 2 milliós főnyereményért. A feladat első látásra pofonegyszerűnek tűnt, megálltam, kíváncsi voltam, milyen hamar oldják meg. Bár ne tettem volna: azóta a lila ködben van az agyam.

A képernyőn az alábbi feladat és utasítás volt: „Adja össze az ábrán szereplő összes számot!”, az ábra pedig így nézett ki:

4+7-10+5+

1x (2x2)+7+

6-4+18=?

 

Azért töröm a sort, mert az ábrán is így volt törve, s talán van ennek is jelentősége. Fejben elvégeztem a műveletet, ez nekem 37-re jött ki, ha nem foglalkozom a műveleti jelekkel, hanem csak szimplán összeadom a számokat, az pedig 66. Vártam kicsinyég, mintegy 10 percet, időközben elhangzott sok más mellett a 37 és a 66 is megoldásként, ezeket a műsorvezető hölgy lesöpörte, hogy nem jók.

 

Az ember rejtvényfejtő állat, így aztán nem hagyott nyugodni, hogy mi lehet a megoldás, ezért a műsor hátralévő részét fölvettem. Amikor visszanéztem, láttam, hogy időközben senki nem találta el a végeredményt, úgyhogy a hölgyemény már a rossz megoldásokért is adott 10 ezer forintot annak, akit bekapcsoltak hozzá. A legvégén pedig mondott két számot: 784 és 785 (!!!), hogy a kettő közül az egyik a jó , aki eltalálja , az nyer. (Egy bácsi eltalálta, nyert, de hangsúlyozom: a megoldást ő sem tudta, csak a két felkínált lehetőség közül a jónak ítélt mellett döntött.)

 

Este buli, évek óta nálunk szilvesztereznek barátaink, a vendégek között 5 egyetemi végzettségű matematikus és matematikatanár is volt. Egy üresebb pillanatban felvetettem nekik, hogy mit láttam délután. Mosolyogták a magyar szakos bölcsészt, engem, hogy na majd ők… A „na majd ők”-ből semmi nem lett. Nézték meredten a képernyőt, vagy 10 percen át gondolkodtak, végigjátszottak egy csomó variációt egészen addig, hogy a + jeleket már római X-ként értelmezték stb., de a megoldást nem találták meg. Pontosabban azt, hogy miként jön ki a felírt ábrából a 785-ös végeredmény. (Arra gondolni sem merek, hogy az egész pusztán ATVerés.)

 

Aztán abbahagytuk a témát, iszogattunk, beszélgettünk, de engem nem hagy nyugodni a titok, és azért is írok róla, hogy könyörgöm, mondja már meg valaki a megoldást (a műsorvezető nőcske ugyanis ezen elegánsan túllépett: talán ő sem tudta?).

Mindenesetre egyik fogadalmam az volt, hogy soha többet nem kapcsolok az ATV-re.

Az Úr 2009. évének utolsó napjaiban Schmuck Andor, a nehézsúlyú, megkerülhetetlenül terebélyes baloldali gondolkodó nagy szükségét érezte, hogy magához szólítsa mindazokat a pártokat, amelyek részesedni kívánnak a „szépkorúak” szavazataiból. A nagy organizátor ugyan még negyven éves sincs, de miért is ne képviselné ő országunk időseit a Tisztelet Társasága élén?

Fáradhatatlanul szervez, programol: egyetlen intésére sztárok sora helyezi fel a protézist, hogy a szépkorúaknak eltátogják legfrissebb slágereiket, mint pl. „Nemcsak a húszéveseké a világ” stb. Sztárjaink olvadoznak a gyönyörtől, fürödnek a sikerben, amikor a közönség velük együtt mammogja, hogy Mamma,ma, mammammamiama, , hát persze, hogy mindannyian azt gondolják, jobb, ha ebből nem maradszky. Idáig még csak rendben is lenne a dolog. Szépkorú honfitársainknak nemigen van már elég erejük organizálni, miért is ne venné fel ezt a keresztet egy strapabíróbb fiatalember helyettük, s miért is ne tálalna elébük a különféle utazásos termékrásózáson kívüli programot.

 

Ami nem egészen tiszta, az a voksüzlet, ami éppen ma zárul. A pártok egy része megrészegülve  Korda György sikereitől, kapva-kapott a vokskufár ajánlatán, és az Úr színe elé járultak, hogy elmondhassák, mennyire vérzik a szívük a nyugdíjasokért, hogy megígérhessék: ha majd…, ők aztán…  

Becsoszogott a zombiként egzisztáló Centrumpárt, amely négyévente feltámad, s nem veszi észre, hogy rég nem horrorban szerepel, hanem Zs-kategóriás vígjátékban. Megjelent Kolompár Orbán, aki kihasználta az alkalmat, hogy ne csak kihallgatásairól készüljön róla fénykép.( Jut eszembe: vajon hány szépkorú cigány él hazánkban? S vajon mit szólt Kolompár úr Schmuck azon javaslatához, hogy ha a szépkorúak kárára követnek el bűncselekményt, az ugyanolyan súlyosbító körülménynek számítson, mint ha fiatalkorúak sérelmére követnék el?)

Természetesen ott volt az elmaradhatatlan MDF, mert egyrészt Scmuckéknál nyilván van fűtés, másrészt a nyugdíjasoknak szánt megnyugtató szavakkal el lehet nyomni annak a hangját, hogy a párt új Megváltója, Bokros-Shylock már régóta köszörüli a kést… Tiszteletét tette az SZDSZ: őket nem is minősítem: halottakról vagy jót….

No és ott van, éppen ma, az MSZP, amely lassan nem más, mint az ország egyik nyugdíjas tagozata.

A Jobbikról nem szólnak a híradások, ami érthető, hisz a pártot riogatásra használják (arra találták ki?), s hogyan venné ki magát, hogy nyugdíjasokkal is foglalkoznak?

És nincs ott a Fidesz. „S te, Lucifer, hallgatsz, önhitten állsz, Dicséretemre nem találsz-e szót”- kérdezhetné Andorunk a szépkorúak nevében. De Lucifer erre sem válaszol, mindössze alkalmi szinkronhangja szól, hogy a párt vezetője nem ér rá. Magyarul ez azt jelenti, hogy Andortól undoruk van.

 

Néha az az érzésem, hogy mi, jobboldaliak is olyanok vagyunk már, mint Pavlov kutyája: reflexszerűen ugrunk, ha a kormányoldal bármit is mond, vagy akár csak tervez. Tipikusan ilyen jelenség az, ami az Oktatási Minisztérium felvételi reformja körül zajlik. Nagy sajtóhírverés: üssük be a keresőbe a „Kevesebb egyetemista lesz” kifejezést, s láthatjuk a részben tényközlő, de gyakran elítélő hangsúlyú cikkeket. „ Drasztikus ponthatár emelés”, „Drasztikusan emelnék a ponthatárokat”, „Hiller elismerte…” – ilyen címekkel találkozhatunk tömegével.

 

Pedig minden szempontból, de főleg a jövőt szem előtt tartva helyesebb lenne két dolgot különválasztani: rámutatni arra a képtelen helyzetre, hogy a tárca, személyesen Hiller – saját párttársaival szemben a kötelező emelt szintű érettségit ellenző Magyar Bálint mellé állt (ki is a tanügyek valódi irányítója?), ugyanakkor a készülő javaslat erényeit is illene megemlíteni: a „drasztikus” ponthatáremelés ha nem is tökéletes, de jó irányú lépés. Ez ugyanis azt jelentené, hogy 2012-től 240 pontra emelnék a minimum ponthatárt (a reform következtében szintén megemelkedő 500 pontból). Vagyis még így sem érné el a minimumhatár az 50 %-ot.

 

Tanárként azt gondolom: ez helyeselhető reform. És nem baj, ha kevesebb egyetemista lesz. Mert miféle egyetemista válik abból, aki nem képes még egy közepes érettségi-felvételi eredményre sem? Ez a határ évekig 160 pont volt (a megszerezhető 480-ból!), januártól felemelkedik 200-ra, s ez növekedne 240-re 2012-től.

 

Ugyancsak helyes lépés, hogy az emelt szintű érettségiért a jelenlegi 40 helyett 50 pont járna, mert ebben lenne valamennyi kényszerítő erő a nívósabb egyetemekre jelentkezők számára. Nem olyan jó, mintha központilag kötelező lenne az emelt szint, de kis lépésnek elfogadható.

 

Hillert okkal és joggal lehet bírálni megannyi intézkedéséért, leginkább tutyimutyiságáért, ami egyébként e rendelettervben is megjelenik, de ne kiáltsunk rögtön ördögöt, ha két szarvat látunk, mert lehet, hogy csak egy ökör legelészik. (Széchenyi)

A „nagytakarítás”, az „igazságtétel” a rendszerváltásnak sokak által várt, de hosszú ideig illuzórikusnak bizonyuló programja volt, lényegében nem lett belőle semmi. Egészen a mai napig. Mert most beindult a gépezet. Végre valakit elítéltek, nem is egy kis senkit, hanem a neves történészt, Ungváry Krisztiánt. Most láthatjuk, tényleg volt értelme a rendszerváltásnak: nem lehet csak úgy „besúgózni”, „ügynöközni” a vakvilágba. Különösen nem, ha a másik fél alkotmánybíró, aki tehát NEM volt besúgó, NEM volt hivatalos kapcsolat, NEM serénykedett egy ellenzéki csoport felszámolásában. Ja, hogy párttitkár volt a pécsi egyetem jogi karán? És? Te nem voltál? Lehettél volna pedig! Úton-útfélen kínálták a funkciót: Vagy neked nem?

 

Akkor peches vagy. Én is, a francba. Pedig most együtt mondhatnánk, hogy mi SEM voltunk hivatalos kapcsolatok, NEM számoltunk fel semmilyen ellenzéki csoportot, sőt, talán még segítettük is. Elmondhatnánk, amit sajnos szintén nem mondhatunk: kifejezetten azért lettünk párttagok, párttitkárok, KISZ-titkárok, hogy belülről bomlasszunk és segítsük a különféle ellenzéki csoportokat. Sőt: mi magunk voltunk az ellenzék, az adott keretek közt. Akkor most nem kellene poros levéltárakat bújnunk vagy tanárként a krétaport nyelnünk, hanem lehetnénk alkotmánybíró, miniszter valamely kormányban, szinte bármelyikben, mert hát melyikben nem volt egy KISZ - vagy párttitkár? Vagy inkább: melyikben volt más is, legalább néhány!

 

Most vehetnénk a bátorságot, és elégtételt szerezhetnénk, bíróság elé citálhatnánk minden történészt, hogy igazságtételt követelünk. Mert nekünk ez jár! S egyébként is ez volt a rendszerváltás sokak által várt, de hosszú ideig illuzórikusnak bizonyuló programja.

(Kínjában még a szöveg is a farkába harap…)

Voltaképpen az sem lenne meglepő, ha a cigányok körében megszerveződne valamiféle gárdautánzat: többször röppentek már fel hírek roma „önvédelmi szervezetekről”, de valahogy ezeket még nem nagyon látta senki masírozni. Talán mert nincsenek is ilyenek.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy a YouTube-on megjelent egy videó üzenet, melyben a Romák Angyalai nevű szervezet propagálja magát és céljaikat. Megnézve a felvételt, nekem egyáltalán nem tűnik bizonyosnak, hogy itt romákról van szó.

Most pedig jöjjön az összesküvés-elmélet. Nem lehetséges, hogy ezt a videót éppen azok gyártották, akik egyébként a Magyar Gárdát szeretnék legalizálni? Ehhez szükségesek a különféle cigány gárdákról szóló hírek, esetleg egy kis ijesztgetés velük, egy-egy üzenet, kezdetben békésebb, olyan, mint ez, aztán esetleg valami erőszakosabb, hogy nagyobbat szóljon. Hogy mindenki ráébredjen: nincs más út, mint amit a Jobbik és a Magyar Gárda kínál.

Nézzük meg ezt a videót. Egyetlen kocka sincs, ahol tipikusan roma arcok láthatók lennének. Ez az egész alakzatba rendeződés, egyenruha-viselés, masírozás olyan idegen attól, amilyennek én a cigányságot ismerem, hogy képtelen vagyok elhinni a szereplők roma származását.

     Aztán nézzük meg ezt a képet. Barna, sőt szőke cigányokat is láttam már. De ilyet? Ez a valaki, szerintem először is nő, másodszor pedig nem cigány. Szerintem.

Az az érzésem, valakik nagyon szeretnék, ha lennének roma gárdák, mindent megtesznek érte. Lehet, hogy mi, magyarok vagyunk ezek?

Az elmúlt napok sajtója tele volt a pécsi gyilkossággal. A közfigyelem érthető, ilyen jellegű iskolai lövöldözés szerencsére nálunk még nem mindennapos esemény. Remélhetőleg nem is lesz az, a pécsi eset pedig megmarad a rendkívüli ügyek között.

 

Sajnálatos azonban, hogy másfajta kivégzések, gyilkosságok legfeljebb pár soros felületet kapnak, annyira megszokottak. Pénteken Tolnanémediben brutálisan agyonvertek egy 82 éves idős nénit, s mint mára kiderült: ugyanazon a napon Helvécián is megöltek egy idős házaspárt: a férfi 83, a neje 74 éves volt. Szüleinket, nagyszüleinket. Nincsenek szakértői nyilatkozatok, pszichológiai elemzések, kerekasztal-beszélgetések, felháborodott blogok, csak pár sor a lapokban.

 

Megszoktuk már: tegnap ők voltak soron, ma valaki más. Talán a te nagymamád, édesanyád. Az enyémek már nem, mert nem élnek. Ha élnének, minden nap félhetnék, mert abban a kis faluban – mit beszélek: ma már város! -, ahol leélték életüket, ugyanolyanok a körülmények, mint Helvécián vagy Tolnanémediben. Vagy bárhol a vidéki Magyarországon.

 

Megszoktuk már. Talán még a rágógumit sem köpjük ki, nyeljük le felháborodásunkban. Értük nem demonstrál senki, nem jelennek meg a jogvédők, nem teszi tiszteletét Draskovics, vagy azok hasonszőrűek, akik egyéb esetekben mindent megígérnek: pénzt, paripát, fegyvert, és százszor elmondják: ilyet nem tűrünk tovább. Úgy tűnik: mégis tűrünk, csak szelektíven.

 

A vidéki Magyarország végzetesen magára maradt. A közbiztonság nulla: csoda-e, ha sok helyütt megváltóként tekintenek a Jobbikra és a Gárdára?