Ugyan egy év telt már el ama nevezetes népszavazás óta, de az utóbbi időben annak értelmezése többször is napirendre került, leginkább a miniszterelnök jóvoltából. Gyurcsány Ferenc aktuális turnéján hivatkozott rá abban az összefüggésben, hogy ez volt az a döntés, amely végleg lehetetlenné tette a „reformokat”; lassan már ott tartunk, hogy az ország pénzügyi összeomlása éppúgy a népszavazás következményeként jelenik meg retorikájában, mint a gazdasági csődhelyzet. Ez persze a felelősséghárítás tipikus esete, amellyel legfeljebb a lélekgyógyászoknak van kezdenivalója, de talán mégsem érdektelen, mi motiválta a mindenki számára meglepő tömeges igeneket.
Magamból indulok ki, annál is inkább, mert nemrég egy más témájú cikkem hozzászólója felelősségre vont - Gyurcsány nyomán -, hogy én magam is felelős vagyok az ország mostani pénzügyi helyzetéért, mert igennel szavaztam. Nem akarok abba a hibába esni, mint a miniszterelnök: tényleg igennel szavaztam, a rám eső részt vállalom, azt viszont már kétlem, hogy az így kieső jövedelmek rendítették meg végzetesen az államháztartást. Ahol még a teljes csőd közelében is jut 3 milliárd egyes alapítványoknak (Tom Lantos), ahol mindig van pénz egy pár Hócipőre, tanácsadásra stb., ott nehezen hihető, hogy a kieső néhány tízmilliárd miatt olyan a helyzetünk, amilyen.
Részben a kedves kommentelőnek, részben balliberális olvasóimnak – vannak ilyenek!, ezúton is üdvözlöm őket - szeretném elmagyarázni, mi motivált engem, s bár nem tudom, példám milyen mértékben általánosítható, de hogy nem egyedi, abban biztos vagyok.
A népszavazási kérdéseknek anyagi vonzatai közül engem kettő egyáltalán nem érintett volna egyelőre (vizitdíj, kórházi napidíj), a tandíj ügye talán igen, de ezzel együtt is le kell szögeznem: nem anyagi megfontolásból utasítottam el a kormány javaslatait, semmiképpen nem ez volt a fő szempont.
Más indokaim voltak. Kiindulópontom az volt ugyanis, hogy a kormány erkölcsileg megbukott, a választásokat irdatlan hazugságokkal nyerték meg, egy szót sem szóltak a tényleges terveikről, pl. itt, Egerben a miniszterelnök a kampány során látványos prezentációban mutatta be, hol mi fog épülni, megújulni, mekkora fejlesztések lesznek, minden egyébről hallgatott. Amikor pedig még szintén a kampányban nyilatkozott a később népszavazásra föltett kérdésekről, kifejezetten tagadta, hogy ilyesmire készülnének, sőt, Orbán Viktort vádolta hazugsággal, riogatással. Az erkölcsi bukásnak számtalan összetevőjét felsorolhatnám még, Őszödtől a rendőrterrorig, ezek csak alátámasztották, hogy ez a kormány egyrészt az én szememben illegitim, ráadásul alkalmatlan.
„Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé, / nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?” – kérdi József Attila, s valami hasonlót éreztem én is. Szerintem velem együtt sok százezren lehettek, akik nem tartoztunk a harcosok közé, akik nem örültünk a fölgyújtott tv-székház látványán, mert a mi tulajdonunk égett, nem akartunk kukákat borogatni, kirakatokat betörni, mert azokat szintén a magunkénak éreztük, sőt, még rendőrre sem akartunk támadni, mert minden ellenszenvünk ellenére úgy gondoltuk: még a rendőrség is a miénk, de legalábbis a miénk lehet. Ugyanakkor elviselhetetlennek éreztük, hogy semmit ne tegyünk, torkig voltunk a kormánnyal, annak nagyképű minisztereivel s leginkább a miniszterelnökkel. A népszavazás, szinte az ott feltett kérdésektől függetlenül, erre az érzésre, indulatra kínált egyfajta kiutat: a lehető legdemokratikusabb módon jelezhettük, hogy elegünk van.
Ha a miniszterelnök tényleg olyan demokrata lenne, mint amilyennek festi magát, még aznap este le kellett volna mondani. Őszöd után még hihette, hogy vannak, akik helyeslik azt a stílust, tartalmat, magatartást - ebben az érzésben szégyenteljes módon szerepet játszottak értelmiségiek is, mint pl. a számomra nagy csalódást okozó Nádas vagy Esterházy. Még 2006 őszén is gondolhatta, hogy a törpe kisebbség tüntet ellene az utcákon: a békés többség, akik otthon maradtak, azok mellette állnak. 2008 márciusa után semmiben nem hihetett többé. Tudnia kellett, mert azért a maga módján értelmes ember, hogy itt valójában rá mondtak nemet. Tudnia kellett és le kellett volna vonnia a következményeket.
Az utóbbi nem történt meg máig sem. A népszavazás azt is megmutatta ezáltal, hogy a miniszterelnök valójában nem demokrata: bukása annál csúfosabb lesz, minél később érkezik el.
