Most, hogy lassan – Istenem, milyen lassan – elérkezünk a kormány 2. születésnapjához, úgy tűnik, a megszorításoknak vége. Ismét röpködnek a milliárdok, százas kiszerelésben.
Beindult az ígéretcunami.
Az utóbbi hetekben volt már 250 milliárdos adócsökkentési terv, új tulajdonosi program, a napokban pedig elérkezett az idő a közoktatás megújítására, 150 milliárdért. Lesz ebből óvoda- és iskola-felújítás, pályakezdők és a pályába belefásultak számára béremelés; máris látom a boldog jövőt: a legközelebbi nemzetközi felmérésen a legutolsó falusi gyerek is aranyat fog itten PISÁ-lni.
A tervek arra is rámutatnak: a kormány egy dologban tud gondolkodni: pénzben. Nem mintha erre nem lenne szükség, azonban én személy szerint jobban éreztem volna magam bármilyen béremeléshez képest, ha azoknál az alkalmaknál, amikor tanárok sorát érte inzultus, kiáll a miniszter úr és elmondja pl., hogy „aki tanáht bántalmaz, az kiíhja magát a táhsadalomból”, nem pedig lapít; vagy egyszerűen lenne néhány olyan nyugodt év, amikor nem baszogatnak (elnézést) bennünket eszement hülyeségekkel.
Szó, ami szó: a közoktatásban van bőven tennivaló. Az elmúlt 6 év nem múlt el nyomtalanul. Már a Medgyessy-kormány is folyton újított. 2003 szeptemberétől évente 2,5 órával csökkentette osztályonként a felhasználható órakeretet ( azzal a hazug indokkal, hogy a diákok terheit csökkentik, valójában pedig forráskivonás történt); felemelték a kötelező óráinkat (szintén hazugul arra hivatkozva, hogy a fejlett országokban is többet dolgoznak a tanárok, miközben nálunk a tanár egyszemélyben tölt be olyan szerepeket, amire másutt külön személyzet van); 2002 őszén felemelték a fizetésünket 50%-kal (egyszer, majd aztán évekig semmi: beszámítva az óraszámemelést, az inflációt, reálértéken ugyanott vagyunk); elrendelték a munkaidő-nyilvántartás legmegalázóbb módját: hovatovább azt is adminisztrálnunk kellett, naponta hány percet gondolunk a miniszter úr anyukájára (sokat!) – ezt utóbb visszavonták; kötelezték az intézményeket a minőségbiztosítási rendszer kiépítésére, ami többnyire úgy „oldódott” meg, hogy az önkormányzatok valamely cégtől megvásároltak ehhez egy szoftvert, ezt használják az iskolák: ahány önkormányzat annyiféle szoftver, annyiféle minőség, éljen! Ráadásul a minőség ebben az értelmezési keretben nagyjából egyenlő az adminisztráció mértéktelen, céltalan felduzzasztásával. (Itt javasolnám, hogy vegyék be a fejlesztési tervek közé, hogy minden iskola mellett létesüljön papírgyár.) Vég nélkül lehetne sorolni, hogyan riasztották el a pályáról még az elhivatottak egy részét is, az itt maradókat hogyan tették fásulttá. Így jutottunk el odáig, hogy ma már tényleg csak az megy el tanárnak, aki megszállott, vagy annyira gyenge, hogy máshová nincs esélye bekerülni. A miniszterelnöknek mindez most „esett le”: mi már régóta tudjuk. Most hozzákezd azon bajok elhárításához, amelyek nélkülük valószínűleg nem is jöttek volna létre, vagy legalább nem fajultak volna el ennyire.
Joggal merülhet fel tehát – mint a miniszterelnök minden más megszólalásánál - a hitelesség kérdése. Sokan gondoljuk, hogy szokás szerint csak a választásokig tart ki ez az ígéretcunami is. Majdnem mindent be fognak tartani. Ami megvalósul, csak egy szótaggal lesz kevesebb.
Úgy hívják: cumi.