Tanárként tanácstalan vagyok, valahányszor látom tanítványaimon politikai rokonszenvük hangsúlyozott kinyilvánítását, egyrészt féltem őket, ugyanakkor nem tudom, be kell-e avatkoznom, meddig terjednek lehetőségeim. A politika iskolai jelenléte általában abban az összefüggésben kerül terítékre, hogy a tanárok lehetőleg tartózkodjanak pártkötődésük kinyilvánításától, de mi van akkor, ha nekünk kell szembesülnünk olyan tanulói magatartással, amely egyértelmű politikai üzenetet hordoz?
Bármilyen hihetetlennek tűnik, óráimon nem szokásom politizálni, időm sincs rá, a tananyag feszített tempója meg sem engedné, továbbá meggyőződésem, hogy a direkt politikai beszéd nem célravezető: a jó tanár egész személyiségével sugall egy értékrendet, nem szükséges ezt lefordítani a pártpolitika nyelvére. Ugyanakkor van legalább 6-7 olyan diákom, akiknek megjelenéséből látszik, hogy máris „elkapta őket a gépszíj”. Érdekes, hogy balos kötődéseket nem látni, viszont bizonyos kitűzők, karszalagok, bizsuk, táskadekorációk, pólónyomatok, jellegzetes viseletek s egyebek egyértelműen jelzik a radikális jobboldali elkötelezettségeket.
Mivel politikáról nem beszélek velük, alkalmam sincs meggyőzni őket, hogy szerintem tévúton járnak, nem tudom még csak azt sem elmondani, hogy féltem őket, s milyen hibákat látok az általuk preferált mozgalmakban.
A politika iskolai jelenlétével foglalkozott már az ombudsman, 2005-ben állásfoglalást, ajánlást tett közzé az Eötvös Károly Intézet: http://www.ekint.org/ekint/ekint.news.page?nodeid=115, mindkettőben közös, hogy a politikai kommunikáció megengedett ugyan az iskolában (természetesen a tanulók jogainak és érdekeinek maximális tiszteletben tartásával), a pártpolitika azonban határozottan tilos. Az Intézet ezt a kitételt értelmezi is: „Pártpolitikai tevékenységnek tekintendő az olyan megnyilvánulás is, amely a politikai környezetben valamely párttal úgy hozható kapcsolatba, hogy az párt(ok) melletti vagy elleni meggyőzésnek, mozgósításnak minősülhet.” Bár csak ajánlásról, egyfajta etikai kódexről van szó, mégis ajánlatosnak és fontosnak érzem betartani.
Így viszont attól félek, hogy a gyerekek nálam gátlástalanabb erők játékszereivé válnak. Miként lehet őket „lebeszélni” pl. a Jobbik-ról úgy, hogy az ne számítson „pártok elleni meggyőzésnek”? Hogyan mutathatnám be a nézeteikben rejlő demagógiát, a könnyű megoldások csábító, de veszélyes szirénhangjait, hogy közben ne tegyek pártpolitikai utalást?
Természetesen nem kívánom, hogy az iskola a politika színtere legyen. De kellene valami megoldást találni arra is, hogy gyermekeink ne sodródjanak, csapódjanak kiszámíthatatlan erőkhöz. A történelem tantárgy ehhez kevés, és „nem jön időben”. Amikor 18 éves korukra a 20. századhoz érünk, s így talán több lehetőség van magában a tananyagban is a szélsőségességekben lévő veszélyek bemutatására, addigra sokakat már benyelt a nagy cethal.
Kétséges, hogy milyen állapotban kerülnek elő gyomrából.
