Olvasom, hogy Gy.F. egy konferencián magát és kormányának tevékenységét Széchenyihez hasonlította. Ezer dolgot lehetne felhozni a párhuzam cáfolására: az „előd” (bocsánat tőle a szóért ) saját vagyonából megépíttette a Lánchídat, sohasem nevezte volna hazáját „kurva országnak”, még jogos indulatában sem, ha tévedett is valamikor, „nem kúrt el” semmit stb.
Egy dologban azonban áll az összevetés a legnagyobb magyarral: Gy. is a legnagyobb magyar. Ám a két szó közé be kell illeszteni a „hazug” kifejezést, így mindjárt elfogadható.
Ez az ember vagy megszállottan hisz abban, amit éppen mond, ma ezt, holnap amazt, vagy állandó szerepet játszik. Minden gesztusa, a hanghordozása, alig leplezett indulatai, árulkodó testtartása mesterkéltségről, tehát hazugságról tanúskodik. Ám az is lehet, hogy az adott pillanatban el is hiszi, amit mond; elhiszi, hogy ilyen emberre van szüksége az országnak, hogy „reformjai” megütik egy Széchenyi mércéjét; hogy „gyerünk, Magyarország” és a többi rizsa. Ebben az esetben rá hivatkozhatom: azt mondta: Széchenyi végül beleőrült a küldetésébe. Én pedig azt mondom: Gy. F. máris az: közveszélyes, kötöznivaló bolond.