Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem, ha könyvet olvasok, a betűk valamilyen hangon szólalnak meg. Valószínűleg van egyfajta belső hallásunk, s amikor gondolkodunk, némán olvasunk, a szöveg életre kel, s az is valószínűnek látszik, hogy ez a hang többnyire a mi hangunk, legalábbis az a változata, amiként mi halljuk ( ez különbözhet a tényleges fizikai hangtól, ezt bárki tapasztalhatja, ha fölveszi a beszédét s visszahallgatja).

Már egy idő óta viszont azt tapasztalom, amikor Márait olvasok, ez a hang inkább hasonlít az apám volt hangjára. Ennek az okát nem tudom, gyanítom, hogy közrejátszhat a két ember közti külső hasonlóság: amikor először láttam az író fényképét, azonnal szembeötlő volt a fejszerkezet megdöbbentő hasonlósága, a szemek, az ajak stb.

Márait nagyon szeretem. Mostanában éppen naplóit, önéletírásait olvasom – újra. Lenyűgöz az a hallatlan tudatosság, amint folyton építi önmagát: alig van bejegyzése, amelyben ne számolna be aktuális olvasmányairól, az ezekről odavetett szilánkok pedig néha jobban eligazítanak, mint egy több oldalas tanulmány. Műveltsége, morális tartása, gondolati igényessége bármely konzervatív számára példamutató lehet, noha ő a konzervatív jelzőt nemigen vállalta volna, s általában is a politikáról nem volt túl jó véleménye. E tekintetben érdemes lenne végiggondolnia a Horthy-rendszerhez inkább pozitívan viszonyuló jobboldalnak, milyen lesújtó véleménye volt a korszakról az írónak.

Van azonban, amivel meglep. Ez a nagy író, jelentős gondolkodó, az utolsó polgár néha riasztóan egyoldalú. Miközben a városokról mint egy kultúra hordozójának fő színtereiről ír, s kijelenti, hogy csak a város az, amelynek az emberiség kultúráját köszönhetjük, ennek kapcsán szükségesnek látja az elhatárolódást a népi írók felfogásától, akik pedig a vidéki falvakról állítják ugyanezt. Ebből következnek azon sorai, melyben Illyésről, Veres Péterről ír bántóan szűkkeblű bírálatot, személyüket és művészetüket egyaránt nem kímélve, ráadásul itt általában jól működő értékítélete is kihagy: a két szerzőt semmilyen tekintetben nem lehet egy kalap alá venni. Talán a korszak népies-urbánus vitájában foglalt állást? Aligha, hiszen az ún. urbánusokról is megvan a véleménye
(„ kapcsolatrendszerükkel, műveltségükkel kívánják pótolni a hiányzó tehetséget”). Érdemes lenne utánanézni, hogy konkrétan mi ingerelte fel a népiek ellen, mert Illyés volt akkora író és tehetség, mint ő. Lehet, hogy Márai, a polgár, a városlakó nem látta tisztán, hogy a népi írók legjobbjai, a faluról, paraszti sorsból jöttek ugyanúgy megszenvedik a rendszert? Riasztotta, gyanúsnak találta harmadikutas politikájukat, s ő, aki rühellt mindenfajta diktatúrát, bennük bal- vagy jobboldali diktatúra lehetőségének képviselőit látta? A tényt érdemes rögzíteni: sajnálatos, hogy mennyire nem találtak egymásra ezek a közös bajoktól szenvedő, tehetséges, kiváló emberek.

Más módon lepett meg a Bárdossyról írtakkal. Bár történelmet is tanítok, nem vagyok történész, s rögzült bennem az a kép, hogy Bárdossyt mint háborús bűnöst kivégezték, amit többé-kevésbé megérdemelt. Ezzel szemben Márai meglepő együttérzéssel beszél a volt miniszterelnökről, kiváló jellemnek tartja,  a tárgyaláson tanúsított magatartását példamutatóan férfiasnak, kivégzését bűnnek. A Márai által megrajzolt arcél figyelmezet, milyen felületesek néha / gyakran  ismereteink.

Idézi egyetértőleg a kivégzett miniszterelnök utolsó mondatát: „Istenem, mentsd meg hazámat ezektől a bitangoktól.”…