Tegnap volt az ENSZ Holokauszt Emléknapja. Nem megemlékezni akarok: az orosz nagykövet beszéde késztet megszólalásra. De haladjunk sorjában.
A holokausztot sok szempontból lehet vizsgálni. Én azt hiszem, végül is minden tisztességes embernek el kell jutnia ahhoz a kérdéshez, ő meg tudna – e bocsátani? Meg tudná-e bocsátani bárkinek, ha gyermekét, anyját, testvérét stb. ilyen iszonyatos körülmények között gyilkolnák meg? Csak a magam nevében válaszolhatok: nem! Soha, soha, soha, soha. Vagyis mindegyik megölt zsidó gyermek az az én végtelenül kedves Eszter és Anna lányom, az én Márton és Sándor fiam; a zsidó szülők az én apám és anyám. Szívből utálok minden olyan mozgalmat, ideológiát, amely bármilyen közösséget indokolatlanul és kollektíven megbélyegez.
De ez csak az egyik nézőpont. Van itt egy másik probléma is. Mi az oka, hogy 1945 után nem süllyedtek el eleink szégyenükben, mivel magyarázható, hogy manapság a holokauszt szó ingerült legyintést vált ki sokakból, nem tagadom, belőlem is? Mi történt az áldozatok emlékével?
Azt hiszem, a fő ok éppen az, hogy nem lehettek áldozatok. Ebben én a túlélő zsidóságot is felelősnek tartom. És akkor beszéljünk úgy, mintha nem lenne tabu a téma. Noha pontos adatok nincsenek, történeti és írói munkák rámutatnak, milyen felülreprezentált volt a 45 utáni túlélő zsidóság a kommunista pártban, az ÁVH-ban (most nem Rákosiékról beszélek, noha elég beszédes, hogy a „négyesfogat” mindegyike az volt). A magyar társadalom a legtöbb szenvedést ezektől az „intézményektől” szenvedte el, elég valószínűnek tartom, hogy sokakban kialakulhatott az a meggyőződés, hogy mindez a bosszú egyik formája, sőt egyeseknél utólagos igazolást nyerhettek a korábbi megkülönböztető intézkedések is. Mindez odáig vezethetett, hogy a meggyilkoltak emléke miatti lelkifurdalást, bűnbánatot elnyomta a frissen elszenvedett sérelmek fájdalma. Nem állítom, hogy így volt, de a magyarázatot logikusnak tartom. Nem igaz, hogy a magyar társadalom tömegeiben antiszemita volt, hogy nem érezte át fájdalmukat, kellett tehát valami ezen kívüli, rajtuk kívüli oknak is lennie, ami feledtette velük az áldozatok emlékét.
Nagyobb biztonsággal beszélhetek viszont a mai állapotokról. Nem veszem ide tagadhatatlan térnyerésüket az élet csaknem minden szeletében, csak amivel magam tanárként találkozom. Nézzük pl. a kétszintű érettségi követelményeket történelemből. Miközben a szomszédos országok egész történelme középszinten szinte egyáltalán s emelt szinten is alig kérhető számon, miközben a magyar történelemből is laphosszat lehetne sorolni a középszintről kimaradt témákat ( Nagy Lajos, H. Mátyás bel-és külpolitikája , Bocskai, Bethlen Gábor, Zrínyi stb.) ,a holokauszt egyetemes és magyar történelemből is már középszinten követelmény. Ugyanez irodalomból: még emelt szinten is maximális ponttal vizsgázhat, aki Móriczról egy betűt nem tud, de már Molnár Ferencet és Rejtő Jenőt ismernie kell, a ma élő érintettekről nem is beszélve ( Rejtőt én is végigolvastam, nade, nade). Nincs hónap, hogy ne kapnék valamilyen holokauszttal kapcsolatos anyagot, videót, CD-t, DVD-t, kiadványt – legtöbbször ingyen, továbbképzéseknek, versenyeknek gyakori témája, hovatovább úgy néz ki, hogy az egész történelemből ez az egyetlen érdemleges esemény, amelyhez képest minden másodrangú. Nem érzik zsidó honfitársaim, hogy mindez mennyire rájuk üt vissza? Hogy kevesebb több lenne? Hogy elég volt?
E-lég volt!
És akkor itt visszatérek a tegnapi megemlékezésre, az orosz nagykövet szavaira. Értem én, miért őt hívták meg, hiszen az auschwitzi lágert ők szabadították fel. Nincsenek kétségeim viszont, hogy nem azért, mert annyira szívükön viselték a zsidók életét: egyszerűen a front útjába esett, mint Budapest vagy Debrecen: nem hagyhatták német kézen, ráadásul a propaganda-értéke kimeríthetetlen volt. El lehetett feledtetni vele, hogy a koncentrációs táborokat ők már jóval a nácik előtt alkalmazták (noha nem ők találták fel), az általuk meggyilkolt tízmilliókat, hogy éppen ők kötöttek a világháború előtt egy héttel megnemtámadási egyezményt a náci Németországgal, hogy együtt osztották fel maguk között a Molotov-Ribbentrop paktumban Közép- és Kelet-Európát, hogy Lengyelországot ők is megtámadták, hogy 39 októberétől 40 tavaszáig egyedül a Szu folytatott támadó hadműveleteket ( Finnország, Balti-államok) stb., stb. És 45 után a Szu-ban nem volt antiszemitizmus? Ugyan Európa mely országából menekült el még a 80-as, 90-es években is a legtöbb zsidó éppen Magyarországon keresztül? Pedig aligha csak azért, mert hirtelen rájöttek, a globális felmelegedés ellenére is kibírhatatlan az orosz tél!
A nagykövet beszéde a legminimálisabb önkritikát sem tartalmazta. Beszélt az meggyilkoltak számáról (erősen felfelé kerekítve), a szovjet hadseregben harcoló zsidók számáról (volt eszerint nyilvántartásuk, ki zsidó és ki nem?), az összefogás, az antifasiszta harc mindig aktuális voltáról, szóval csupa olyan dologról, ami kedves bizonyos füleknek, s amiért ugyanezek a fülek zárva maradnak minden baloldali eredetű sérelem meghallására.
Ebből így elegem van.
