"A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható.
Ami az egész életben számít, az a jellem."
Nagy Gáspár idézi így Zbigniew Herbertet a hozzá írt versében (Zbigniew Herbert emlékére).
Muszáj volt erre gondolnom, amikor 25 év után újra láthattam, hallhattam élőben a városunkban vendégeskedő Csoóri Sándort.
Csoórit gimnazista korom óta ismerem. Még akkor hívták fel rá a figyelmemet kiváló tanáraim, azidőtájt jelent meg Nomád napló című esszékötete, amit nagy nehezen megvettem, elolvastam, s bár hazudnék, ha azt mondanám, mindent értettem belőle, óriási hatással volt rám, s azt hiszem, egy dolgot mindenképp megérthettem írásaiból: a személyiséget, azt a tartást, amit minden sora sugallt, vagyis a jellemet.
Azóta minden könyvét megvettem, elolvastam, legalábbis ami kapható volt, mert a rendszerváltás óta a könyvterjesztés a cenzúra szerepét is betölti: városom legnagyobb, két fiókkal is rendelkező könyvesboltjában egyetlen kötete sem kapható, de a kirakatokban van vagy másfél mázsányi Müller Péter, sajnos ez nem tréfa: maga a sokat mondó valóság.
Külön szerencsémre 79-ben az egyetemi szóbeli felvételimen Kovács Kálmán professzor felajánlotta, hogy nem kell tételt húznom, beszélhetek egy frissen olvasott könyvről is, ha az nem tananyag, így természetesen őt választottam.
Elsős egyetemista koromban valamikor kora tavasszal vetítették Kósa Ferenc A mérkőzés című filmjét, amiről írtam néhány oldalnyi reflexiót. Naivan azt gondoltam az ő példáján: az ember bizonyos keretek betartásával leírhat olyan dolgot is, ami nem egészen egyezik a hivatalos politika véleményével. Megmutattam pár embernek, s valahogy kikerült – nem én raktam ki - egy forgalmas helyen lévő magyaros hirdetőfelületre.
Kikerült – egy napra.
Másnapra a KISZ- bizottság „intézkedett”, magához hívatott a tanszék egyik „megbízható” tanára, s elmondta, miként kellene gondolkodnom, hogy én milyen elfogadhatatlan nézeteket hirdetek, hogy a nemzetközi helyzet fokozódik, hogy egy ilyen kis ország örüljön, hogy lyuk van a fenekén (ahol elszállhatunk te meg én) stb. Félelmemet az enyhítette, hogy majd elnevettem magam, mikor elkezdte sorolni, hogy szerinte én milyen szocializmusellenes szerzők gondolatait propagáltam, ugyanis egyikőjüket sem olvastam még akkor. Konkrétan emlékszem Gyilasz nevére, akiről viszont még azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, először nyilas-nak értettem, így legalább jelentett is valamit. A letoláson kívül semmi retorzió nem ért, viszont az írás – azt hiszem, Csengey Dénes révén – elkerült Csoórihoz, aki közvetítőn keresztül gratulált hozzá: így lettem – ideiglenesen – „valaki, akinek maga Csoóri gratulált”.
Debreceni éveim alatt többször hallottam az ottani Irodalmi Napok rendezvényein, utoljára személyesen talán harmad-negyedéves koromban láthattam, amikor „váratlanul” megjelent a Csengey Dénes által szervezett szűk körű „ellenzéki” összejövetelen: puszta léte rengeteget jelentett a kor elviselésében.
Felsorolni is nehéz lenne, mi mindent tett ő az egyetemes magyarságért, írásain kívül is: a határon túli magyar kisebbségek ügyének felvállalásától a Duna TV létrehozásáig, a Magyarok Világszövetsége útra bocsátásától a Hitel, az MDF megszervezéséig.
Mint ahogy azt sem lehetne felsorolni, mennyi méltatlan támadás érte, éri mindezért. Külön fájdalom, de egyben jól mutatja „rendszerváltozásunk” álságosságát, hogy ma is ugyanazokkal az érvekkel támadják, gyakran ugyanazok, mint 90 előtt.
Miközben tehetségben is kisebb, jellemtelen macskajancsik, franctudjakiferencek, Györgyök, Péterek mennybe szállnak, emelt szintű érettségi tétellé válnak, de minimum berlini ösztöndíjakat kapnak, addig Csoórit az irodalmi életet megszállva tartó mészároslegények legszívesebben már a vágóhídon látnák, s a korszakunk meghatározó írójának, közéleti emberének a tankönyvekben 5 sor jut a futottak még senki által át nem olvasott rovatában.
Csoóri 2 év múlva lesz 80 éves. Majd meglátom, kap-e akkora nyilvánosságot, méltatást, elismerést, mint mostani ellenfele, valahai barátja, a napokban 75. évét betöltött Konrád György. Sajnos, előre tudom a választ. Kereshetjük az okokat.