A náci vadászok délelőtt 10 óra körül érkeztek meg a Keleti pályaudvarra. Ott már várta őket parancsnokuk – az ő hívására utaztak föl Pestre -, s miután mindannyian összegyűltek, a parancsnok rövid eligazítást tartott.
- Bajtársak – szólt -, mint ahogy írtam, ma nekünk, hetünknek kell megmenteni a haza becsületét! Biztos forrásból tudom, a Gede testvérektől, hogy valahol az Újlipótvárosban, összeállt a 12 fős nácivadász különítmény, akik a legjobb magyarokra kaptak kilövési engedélyt. De addig is, míg a vadászatuk elkezdődik, magyar gyerekeken tartanak lőgyakorlatot, akiket az utcáról fogdosnak össze, hullájukat pedig józsefvárosi cigányoknak adják oda, akik előbb megnyúzzák a gyermekeinket, majd a bőrüket eladják, húsukat megeszik, csontjaikat pedig tekebábuként hasznosítják. (A mondatokat hallva a náci vadászok erősebben szorították a kétcsövű sörétes puskájukat.) – Most elindulunk, véget vetünk a zsidó-liberális-szabadkőműves-cigány uralomnak, ha kell, életünket is feláldozzuk. Esküdjetek!
A vadászok fölesküdtek, majd elmondtak egy rövid imát, melyben Szűz Máriához („Babba Mária”) fohászkodva kértek munkájukhoz égi támogatást, amit meg is kaptak.
Legalábbis úgy érezték.
Ahogy kiértek a pályaudvar épületéből, térképet vettek elő, s gyalog indultak neki, előbb a Rákóczi úton, vissza Blaháig, majd rákanyarodtak az Erzsébet körútra, míg végül elérkeztek a Nyugati pályaudvarig. Itt, a Duna felé, a Margit-sziget irányába haladva kezdődött műveleti területük, vagyis óvatosabban kellett továbbhaladniuk. Mindenekelőtt egy padon hozzáláttak enni. Jó magyar kenyeret, szalonnát, vöröshagymát vettek elő, rendesen belaktak, csakhogy ekkor meg szomjasak lettek, innivalójuk pedig nem volt. A parancsnok, aki egyedüliként korábban is járt már Pesten, azt javasolta, hogy óvatosan közelítsék meg a Katona és a Pozsonyi út kereszteződését, úgy emlékezett, ott van egy egri borozó. Fekete ruhájuk, sapkájuk, fehér ingük, vadászfegyvereik nem keltettek feltűnést, a pesti lakosság megszokta már, hogy időnként furcsa öltözetű emberek csapnak össze a város terein. Egy kisfiú az ablakból kihajolva nézte vonulásukat, s Magor-kolbászát majszolva sóhajtott: - Bár lehetnék én is náci vadász!
Ahogy a borozóba beléptek, rendeltek egy liter fehér bort ( ahogy a parancsnokuk mondta: „ A vöröset még borban sem szeressük!”), elégedetten nyugtázták, hogy ezt még nem tudták elrontani a multik:
- E lőre magyar, proletárok! – mondta a parancsnok, ami egyszerre fejezett ki elismerést a bor iránt, illetve felszólítást, hogy kezdődhet a vadászat. A Hollán Ernő utcánál először is behajítottak egy Molotov-koktélt az ottani jegyirodába, de későn vették észre, hogy az ajtaja le van lakatolva, így a meggyulladt benzin egyikőjük kezét megégette, de ő bátran, hallatlan önfegyelemmel másik kezét is tűzbe dugta, mert valahol hallott egy ősmagyarról (csak a manipuláló „hivatalos” történetírás nevezi rómainak), aki így adta jelét elszántságának. A parancsnok ebből megértette, hogy a fiúkat nem kell féltenie: igazi magyar harcosok.
A Wallenberg utcánál fülsüketítő sikoltozás verte fel az álmos délelőtt csendjét. Gyermekhangok voltak.
Megérkeztek.
Óvatosan megközelítették az épületek: a hangok egy hatalmas vasajtó mögül jöttek. A nácivadászok annyira magabiztosak voltak, hogy még őrt sem állítottak. Magyarjaink résnyire nyitották az ajtót, belestek, tizenkét nácivadászt láttak. Onnan ismerték fel őket, hogy az orruk akkora volt, mint a bazilika kilincse. Egyik a Szombat című újságot olvasta, egy másik egy laptopon csinált valamit (ahogy távcsöves puskájukkal célba vették, látták, hogy a nacivadasz.blogspot.com oldalra tölt fel képeket), egy harmadik egy tóratekercset tartva kezében imádkozott, a negyedik egy fához kötözött személy fejére hordta a fekáliát (magyarjaink döbbenten ismerték fel a szenvedő félben Polgár Tamást, alias Tomcat-et), a többiek pedig…A többiek pedig… itt elakad a lélegzet…. Gyakoroltak szerencsétlen gyerekeken…Jobb nem részletezni.
A hősi halált halt gyerekek vérét egymást marva nyalták fel a kutyák. Az udvar végében egy utánfutós Lada állt, körülötte mezítlábas cigányok toporogtak: az egyik kezében széles, kettős pengéjű nyúzókés volt, amikor végzett, a többiek felhajították a kis hullákat a platóra…
A parancsnok jelt adott. A náci vadászok lőni kezdtek, néhányan elestek, de egyeseknek sikerült bemenekülniük az épületbe, ahonnan hamarosan Uzi-géppisztolyokkal tértek vissza , („ez az az Uzi, mely a gondot eluzi”- ahogy a reklám mondja), s ők is visszalőttek, míg végül mindannyian meghaltak: cigányok, nácivadászok és náci vadászok egyaránt. Utóbbiakat az sem mentette meg az Uzik golyóitól, hogy védőmellény gyanánt már otthon berakták ingük alá Dövényi Nagy Lajos Tarnopolból indult el című monumentális kötetét. Nyilván ronggyá olvasták, így a golyók könnyen hasítottak rajta keresztül.
Egyedül Tomcat maradt életben. Bement az épületbe, órákig áztatta magát a fürdőkádban, míg el tudta magáról távolítani a tömény fokhagymaillatú fekáliát. Felöltözött egy ott talált ruhába, keresett egy mobiltelefont s hozzálátott a legújabb flashmob szervezéséhez…
