„…aki a cigányban nem lát embert, nem ad neki munkát és legszívesebben elzavarná az országból, rendes ember?” – teszi fel a kérdést az egyik kommentelőm: (http://sasika61mondja.blog.hu/2008/07/23/politikailag_elkotelezett_gyumolcsok)
Normális ember mit mondhat erre? Természetesen nem.
Van azonban a dolognak egy másik vetülete is. Bizonyára vannak olyan vidékek, ahol eleve nincs még alkalmi munkalehetőség sem, tehát cigányok vagy más munkanélküliek semmiképp nem tudnának dolgozni. Itt, szűkebb hazámban nem feltétlenül így van: minimum alkalmi munka a jelentős szőlőtermelés miatt sokaknak kínálkozik. De nem mindig van munkavállaló. Elmesélek egy történetet.
A napokban összefutottam egyik ismerősömmel, akinek jelentős szőlőbirtokai vannak. Kérdezi tőlem, hol nyaraltam, hogy így lebarnultam. Tréfásan mondtam neki, hogy az idén a Tanári-szigeteken voltunk (egyébként a Balatonnál fogtunk ki néhány meleg napot). Visszaszóltam, hogy te sem panaszkodhatsz, jól nézel ki. Meséli, hogy ő bizony sehol sem nyaralt, mert hetek óta a szőlejében dolgozik, most éppen naphosszat kapál, ott barnult le. Eddig erdélyieket hozott át segítségként (nemcsak neki segítettek, hanem úgy gondolta: ő is segít így rajtuk), de már tavaly nehezen álltak kötélnek, mondván, van ott is elég lehetőség, az idén pedig végképp nem tudta átcsábítani őket. Munkáskéz után kellett tehát néznie. Napidíként 5000 (ötezer) Ft-ot ajánlott és teljes ellátást, ezért 10 órányi kapálást várt el. Körbejárta azokat a helyeket, ahol munkásokra lehetett találni (hajléktalanszálló, cigányok, segélyfizető helyek), hosszas keresgélés után sem akadt senkire, aki élni szeretett volna a lehetőséggel. Végül nagy nehezen két cigányra akadt. Megbeszélték, hogy másnap hol találkoznak, a cigányok rendben ott is voltak. Meglepetés akkor érte őket, mikor kiderült: az ismerősöm is beáll közéjük, együtt kapálnak majd, tehát muszáj haladniuk, ha nem is olyan ütemben, ahogy ő kapál.
Két napig bírták, a harmadikon már nem jelentek meg.
Persze tudom én, hogy aki el van szokva a munkától, az nehezen rázódik bele a kötelességszerű reggeli felkelés, a rendszeres munka stb. világába. Mégis úgy gondolom, az ismerősöm ajánlata tisztességes volt, s ha nekem a gyermekeim éheznének, aligha utasítanék vissza ennél rosszabb ajánlatot sem. Vagyis nem mindig az a probléma, hogy a cigányokat nem nézik sokan embernek, s legszívesebben elzavarnák őket az országból. A megoldáshoz a lépéseket valószínűleg közösen kellene megtennünk. Nélkülük nem megy.
