Az 1980-as évek elején, elsős egyetemista koromban egy délután barátomtól kölcsönkaptam Konrád György könyvét, Az autonómia kísértését. A Párizsi Magyar Füzetek sorozatában jelent meg, itthon tiltva volt, más Konrád-művekkel együtt. Másnapra vissza kellett adnom, így gyorsan végigolvastam, de annyira felszabadító hatásúnak éreztem, hogy gyerekes naivsággal eldöntöttem: még az éjjel lemásolom. Mivel azidőtájt másolóberendezés, sokszorosító lényegében elérhetetlen volt, kézzel kellett nekilátnom. Ahogy egyre jobban beleértem az éjszakába, rá kellett jönnöm: nem tudom befejezni reggelre: fáradt is voltam már, kénytelen voltam feladni a tervet, s másnap nehéz szívvel visszaadni az annyira megszeretett könyvet.
Először azt hiszem, akkor tettem fel magamnak a kérdést: miként lehet az, hogy én, magyar állampolgár nem vásárolhatom meg egy magyar író művét, sőt, talán még az elolvasásáért is büntetés jár? Aztán persze ahogy megtanultam, megtapasztaltam, hogyan működött a Kádár-rendszerben a könyvkiadás, egyre kevésbé voltam felháborodva, mondhatni: tudomásul vettem a megváltoztathatatlannak hitt tényt.
De egy másik esemény mégis hasonló indulatokat váltott ki belőlem. 1984-et írtunk, már „öreg”, csaknem végzős voltam. Albérletemben főzés közben hallgattam a rádiót, annak londoni tudósítója éppen Orwell regényét, az 1984-et pocskondiázta, kétségbe vonva esztétikai értékét is, szellemiségét pedig károsnak és elutasítandónak minősítette. Erre csaptam oda a fakanalat, hogy „a jó édesanyádat, hogy döntsem el, hogy milyen ez a könyv, ha itthon meg sem jelenhet?” Merthogy Orwell könyve szintén tiltott áru volt, nem árt emlékeztetni ilyenekre is azt a fájdalmasan sok honfitársunkat, akik ma is „visszanosztalgiázzák” a korszakot.
Mindezt miért írom?
Itt fekszik előttem egy lemezen a Jud Süss, a Harmadik Birodalom talán legfontosabb propagandafilmje. Nem akarok hazudni, csak a bíróságon mondanám, hogy „beesett a postaládámba”, de az is igaz, hogy semmit nem tettem a megszerzéséért, most mégis itt van, megvan. Tudomásom szerint a film vagy tiltva van, vagy erős korlátozások alatt áll, nyári vetítését nagy vihar kísérte a sajtóban. Nagyjából sejtem, mire számíthatok, ha megnézem, nem is a film érdekel. Másrészt semmiképp sem akarom egy kalap alá venni a 80-as évekbeli példáimat a filmmel, de valami hasonlóságot érzek a helyzetben. És az a kérdés izgat, hogy milyen elvi alapon lehet „betiltani” egy ilyen produkciót? A tiltás, korlátozás ugyanis feltételezi, hogy valaki látta, olvasta már a darabot, s úgy ítélte meg, hogy valamilyen szempontból a forgalmazása káros. A film most, Konrád, Orwell könyve pedig a 80-as években. De aki mindezt megítélte, az mennyivel különb, mint én vagy bárki más, akiknek nincs lehetőségünk sem ítéletet alkotni róla, hiszen nyíltan hozzá sem juthatunk? Vannak ezek szerint „egyenlőbbek” most is?
A „mű” nyilván töményen antiszemita, sekélyes, sematikus, de könyörgöm: hagy mondhassam el mindezt azok után, hogy láttam! Nehezen viselem, ha éretlen kölyöknek néznek, úgyhogy alighanem megnézem a filmet. Ha valamilyen hatást tesz rám, beszámolok róla.
