Tudom, hogy a halálbüntetés témája olyan lerágott csont, amelyet már a kutya sem szívesen ás elő, ráadásul a vita felmelegítése teljesen terméketlen, hiszen részben alkotmánybírósági határozat, részben az uniós jogrend miatt eleve kizárt, hogy azt visszaállítsuk.
Mégis.
Mégis, vannak pillanatok, esetek, amikor függetlenül a körülményektől, a puszta igazságérzetem azt diktálja, hogy meg kell szólalnom ez ügyben.
Az utóbbi napokban két olyan hírt olvastam, melyek külön-külön is felkavaróak, s meggyőződésem, hogy a gyilkosok kivégzése nélkül – ami természetesen lehetetlen – nem fog soha helyreállni a világ ott és akkor megbomlott erkölcsi rendje: http://www.mno.hu/portal/587492;
http://velvet.hu/blogok/helyszinelo/2008/09/26/harommillioert_lott_az_ozdi_vallalkozo. Ezek azok az esetek, különösen a kaposvári, amikor igazat adunk Ivan Karamazovnak: nincs Isten, ha mindezt tűri.
Négy gyermek apjaként különösen érzékeny vagyok minden gyermeki szenvedésre. A fenti két eset érintettjei közül az egyik 9, a másik 3 éves – volt. Az ózdi kislányt gyilkosa hidegvérrel lelőtte (miután apjával korábban végzett), hogy ne maradjon tanú. A kaposvári kisfiút saját apja verte agyon, kínozta meg olyan brutalitással, annyi szenvedést, fájdalmat okozva, hogy a kisgyermekhez képest az inkvizíció megkínzott áldozatai áldhatták sorsukat, hogy Torquemada kezére kerültek, nem egy ilyen ember bánt el velük.
Ilyen esetekben nemhogy támogatnám a halálbüntetés visszaállítását, hanem – s ezt őszintén mondom - kész lennék a hóhér szerepét is felvállalni.
Csaknem minden érvet ismerek álláspontom ellen. A közelmúlt nagy port kavart esetei közül egyet emelek ki, a móri ügyet. A rendőrségi és bírói tévedéseknek majdnem áldozatává vált egy ember, holott a gyilkosságokat nem ő követte el. A melléfogások sorozata jelentős érvet ad a halálbüntetést ellenzők kezébe, ezt elismerem. A tévedés lehetősége pedig mindig fönnáll, hisz emberek vagyunk, nem csalhatatlanok. Ez vezet ahhoz a vállalható nézethez, hogy inkább meneküljön száz bűnös, minthogy egy ártatlant elítéljenek. Különösen nyomós ez az érv olyankor, amikor a rossz döntés következményei visszavonhatatlanok.
Mégis, mindezeket tudva is azt gondolom, hogy kiskorúak ilyen aljas, brutális meggyilkolására a börtön nem elegendő megtorlás. Mindkét esetben ráadásul abszolút bizonyított a gyilkos személye, semmilyen kétség fel nem merülhet, a tévedés tehát kizárt.
Ezeket ki kellene végezni. Nem azért, mert különösebb visszatartó ereje lenne, nem is azért, mert utólag bármit is enyhítene a gyermekek szenvedésein, még talán a szülőkén sem (de ez utóbbiban nem vagyok biztos). A halálbüntetésre magunk miatt van szükség. Egy-egy ilyen eset után nehéz ugyanis továbbélni annak tudatában, hogy a tettest nem veti ki örökre magából a társadalom. Ha már nincs Isten, legalább vegyük át ítélkező szerepét!
