Utoljára Tóta W. egyik dolgozatának olvastán éreztem késztetést, hogy foglalkozzam a társadalmunkban kétségtelenül meglévő egyházellenességgel, de akkor lemondtam róla, mert úgy láttam: e témában fölösleges vele vitázni. Aki azt írja általánosítva, hogy a magyar történelmi egyházak kétségbeejtő morális helyzetben vannak, hogy az egyházak meg a vallás a legfőbb oka a visszataszító jobbos magatartásmintának, aki nagyszájú csuhásokról beszél, annak ez olyan szilárd meggyőződése, s annyira az 50-es évek szóhasználatát idézi, hogy reménytelen vele vitára kelni: http://w.blog.hu/2008/09/12/mig_a_halal_el_nem_valaszt_1#more658178.
Meglep azonban, milyen sok vele azonos véleményen lévő ember van minálunk. A blogom posztjaira reagálókból indulok ki: bármilyen témáról szól is az eredeti bejegyzésem, ha viszonylag sokan olvasnak, szinte egészen biztosan akad, aki előbb-utóbb eljut az egyházak, a papok durva szidalmazásáig. Köztük olyanok is, akik egyébként rokonszenvesen érvelnek más dolog mellett, de e témában elvesztik a fejüket, látszik, hogy itt mély, őszinte, tagolatlan indulatok mozdulnak meg. Különösen feltűnő, hogy gyakran azoknál is észrevehető ez a differenciálatlan gyűlölet, akik egyébként más vonatkozásban, pl. egy cigánytémájú posztnál jogosan óvnak a közösség egészének egybemosásától, s külön, személyre szóló megítélést várnak el mindenkitől.
Mi lehet ennek az oka?
Mielőtt választ keresnék, leszögezném, hogy hitkérdésekkel nem foglalkozom. Az Isten léte vagy nemléte amellett, hogy nem megválaszolható racionálisan, nem is való ahhoz a műfajhoz, amit egy blogbejegyzés nyújtani tud. Erről mindössze annyit állítanék, hogy senki nem attól különb ember önmagában, hogy hisz az Istenben, ami persze azt is jelenti, hogy nem is alávalóbb. Magam sem vagyok hívő, ez a probléma meghaladja képességeimet – gyanítom, másét is -, ezért szinte soha nem foglalkozom vele, kevés olyan pillanata van az életemnek, amikor azon töprengenék, hogy akkor most van vagy nincs. Őszintén szólva: nem érdekel.
Hiszek viszont az egyházban.
Hiszek továbbá abban, hogy a kettőt függetleníteni lehet egymástól. Nem az egyházi tanok, dogmák összességében (az előbbiek jórészében azonban igen), hanem az egyházban, mint intézményben. Abban, amit oly sokan utálnak, megvetnek, élősködőnek tartanak. Ezek az emberek ugyanis az én megítélésem szerint vakok. Mindegy, hogy az elmúlt évtizedek ateista nevelése, az egyházak elleni kultúrharc, a nagy egyházak egyes vezetőinek besározódása, a történelem során az általuk kétségtelenül elkövetett bűnök, a sokszor valóban merev, betarthatatlan elvárásaik, az egyházi vagyon visszaszerzéséért, intézményeik működtetéséért folytatott napi küzdelmük, a tömegmédia homlokegyenest más életformára ösztönző sugallata vagy egyes felnagyított estek (pedofília) fűtik ezt az indulatot: ezzel együtt is állítom, hogy az egyházat, a papokat általában támadók vakok. Azok, mert nem látják: az egyházra szükség volt és van. Ha ugyanis mérlegre tesszük jogosan felróható bűneiket, illetve mindazt, amit az egyházaknak köszönhetünk kultúrában, művészetben, oktatásban, tudományban, egyáltalán abban, hogy a barbár Európa civilizálódott, továbbá mai, hitéleten kívüli tevékenységüket: a mérleg egyértelműen és messzemenően pozitív. Ezt a történelemhez valamelyest értő (azt legalábbis tanító) emberként vallom.
Tudom, hogy nem népszerű ez az álláspont, továbbá, hogy megfelelő számú olvasó esetén tömeges lesz a felhördülés. Nekik azt ajánlom, nyugtatóként igyanak meg egy sört vagy egy pohár jó egri szürkebarátot a vasárnapi ebédhez, de közben gondoljanak arra: még ezeket is nekik köszönhetjük.
