Még a 90-es évek elején történt, hogy egyik ismerősöm megállított az utcán, s titokzatosan homályos mondatokkal meghívott magához egy néhány nap múlva rendezendő összejövetelre. Én marha, igent mondtam. A megbeszélt időben a házigazdán kívül néhány ismeretlen alak volt még jelen rajtam kívül, de ők sem tudtak semmiről. Hosszú és érthetetlen bevezetés után derült ki, hogy Amway-ügynöknek akart beszervezni, s olyan erőszakos volt, hogy hiába mondtam nemet, rám tukmált egy kazettát, hogy nézzem meg, aztán döntsek. (Ismerős a szituáció? Szerintem a fél ország beleesett akkor ebbe a csapdába.) Otthon megnéztem a felvételt, s nagy meglepetésemre Vágó István, a közismert médiaszemélyiség magyarázta lelkesen az Amway és az ügynöklét előnyeit. Nem győzött meg, de nimbusza akkor kezdett szétfoszlani a szememben.
Több mint 15 év telt el azóta, s ez a nimbusz mára teljesen semmivé vált. Hozzájárult ehhez persze az is, hogy politikai állásfoglalásaival sem értettem egyet soha, ma is oly elszántsággal védi a miniszterelnökét, ahogyan kevesen merik már felvállalni a hitelvesztés réme nélkül. Ő azonban kitart a végsőkig, és tovább.
Ez azonban még csak politikai nézetkülönbség, ha pusztán ennyi lenne, ami elválaszt, akár még becsülni is tudnám. Az azonban már szemet szúr, milyen dolgokhoz adja a nevét, hogyan próbálja kereskedelmileg értékesíteni a másutt szerzett ismeretségét. S eközben nem válogat: aki (jól) fizet, azt kiszolgálja.Ez a hirdetés hónapok (évek?) óta látható a Szuperinfó nevű ingyenes lapban. „Vegyél fel hitelt!” – ajánlja Vágó úr, ami persze a mai válságos helyzetben meggondolandó magatartás, de ez Vágó urat annyira nem zavarja, hogy még a legutóbbi számban is ott virított a hirdetés.
Már csak bólintok, amikor meglátom, hogy igen, ez ismét Pista bácsi, lapozhatunk tovább. Azonban ezen a héten nevezett újságot együtt dobták be egy kozmetikai áruház katalógusával. Ezt is végiglapoztam kidobás előtt, s mit látok? Itt is itt van Pista bácsi!
Most valami testsúlycsökkentő kávét meg tablettát reklámoz. A termék nem ám valami olcsóság – ettől még lehet bóvli -, súlyos ezresekbe kerül. Ebből gondolom, hogy a reklámarcot sem húsz szem tablettával fizették ki vagy egy csomag kávéval.
Én persze könnyen mondhatom, hogy ez számomra visszataszító, hogy én bezzeg nem, nincs az a pénz stb. Könnyen, hiszen senki nem jelentkezett még, hogy Sasikám, te olyan kurva jókat írsz, hogy ezért küldök neked egy ötpengés, elemes borotvát (ilyet kaptam ajándékba Amerikából hazajött fiamtól, s tényleg baromi jó), csak helyezd el a képét a blogodon, de azzal sem kerestek meg, hogy írásaid elviselhetetlenül gyengék, s inkább fizetünk, csak hagyd abba! Az első esetben örülnék (van az a pénz…), a másiknál elgondolkodnék (ha megfelelő lenne az összeg).
Ez azonban csak tréfa. Az viszont már nem annyira, ha megkérdezzük: tényleg ennyire rá van szorulva Vágó úr, hogy minden szarhoz odaadja a nevét? Ennyire rosszul keres? Vagy a pénzből sosem elég? Semmi nem elég? Hol fogjuk még a nevét látni, kedves Vágó István?
