Tegnap az egész napot Szlovákiában töltöttük a gyerekekkel és egy baráti házaspárral, meg akartunk mutatni a kisebbeknek is néhány nevezetességet, a betléri kastélyt, Krasznahorka várát.

Én májusban voltam utoljára, de akkor csak egy sörre ugrottunk át Párkányba Esztergomból, komolyan vehető tapasztalatokat nemigen szerezhettünk, s ehhez talán az egy nap is kevés volt. Így tehát nem állíthatom, hogy élményeim általánosíthatók, mégis, talán nem egészen érdektelenek.

 

 Kezdjük a legendával. Eszerint Szlovákia a térség mintaállama gazdaságát tekintve, amelynek egy főre eső GDP-je nagyobb, mint hazánké. Látszik-e ebből valami a Felvidék déli részén? Szinte semmi. Bánrévétől Betlérig, Rozsnyótól Krasznahorkáig a települések semmivel sem különböznek a magyar oldal falvaitól. Tisztes szegénység, néhol, egy-egy hivalkodó épületnél az ízléssel nem társuló jólét nyomai, a járókelők jelentős része vagy templomba sietett (vasárnap volt), vagy eleve gyakran ődöng céltalanul az utcán (cigányok). Tornaalja külső képe tehát semmi lényeges különbséget nem mutat Borsodnádasdhoz vagy Járdánházához képest. Lehet, hogy Nyugat-Szlovákiában kedvezőbb a kép, lehet, hogy a déli részek magyarlakta területei kevesebb forráshoz jutnak, tény azonban, hogy a szlovák gazdasági csoda itt nem érezhető.

Lehet, hogy nincs is? Vagy nem úgy van?

 

 Ezt a gyanút alátámaszthatják a szlovák árak is. Csaknem 10 forintért vettünk egy koronát. Még itthon megtankoltunk, de kíváncsiságból rápillantottam az út menti benzinkutak áraira. A legolcsóbb benzin is 34 koronába került, de 40 fölött is volt bizonyos fajta. Ez magasabb, mint a jelenlegi magyar benzinár. A szlovák árszint egyébként is egyre nagyobb tempóban zárkózik fel a magyarhoz: a betléri kastélyba való belépés felnőtteknek 130, gyerekeknek 70 korona, ötünknek így a puszta belépő 470 koronába került, vagyis majdnem ötezer forintba. Más példa. Rozsnyó nem mondható világvárosnak. A főtér közelében találtunk nyitva tartó vendéglőt, gyerek és felnőtt adagokat ettünk, szlovák tucat termékeket („specialitások”), a számla végösszege meghaladta a 10 ezer forintot (egy sör is volt benne – állott, savanyú lóhúgy). Krasznahorkán a várbejárat melletti fabódéban ittam egy kávét (ez viszont kiváló volt) 20 koronáért! Ezért állóhely, műanyagpohár, fapálcika is dukált. Összességében tehát úgy tűnt, pusztán a szlovák árak már messze nem annyira vonzóak, mint néhány évvel ezelőtt.

 

 Szintén legenda az erősödő magyarellenesség. A nagypolitika szintjén nyilván tagadhatatlan ez a mentalitás, a köznépben viszont mi semmilyen nyomát nem tapasztaltuk. A betléri idegenvezető szóhasználatán, kiejtésén érezhető volt, hogy nem magyar anyanyelvű, mégis végtelenül kedves, humoros asszonyság volt, élvezet volt hallgatni.(Érdekességként jegyzem meg, hogy különválasztják a szlovák és külön a magyar nyelvű idegenvezetést kívánó csoportokat: mi még a kastély felénél jártunk, amikor a szlovák csoport már távozott. Barátom kajánul jegyezte meg: ebben a kastélyban nyilván nem tudtak oly sokat mondani számukra a szlovák történelemről, hisz mennyire érdekelhetik őket az Andrássyak, Deák stb.)

 

 A rozsnyói étterem pincérei még annyira sem tudtak magyarul, mint idegenvezetőnk. Viszont az étlap háromnyelvű leírást tartalmazott a fogásokról (természetesen magyarul is), kitüntető figyelmességgel bántak velünk, igyekeztek segíteni különféle keveréknyelven az ételek kiválasztásánál, úgy rendezték át (kérés nélkül) az asztalokat, hogy mindkét család elférjen, kedvesek voltak, mosolyogtak, s egyáltalán nem úgy tűnt, hogy utálkoznak, mert magyarok vagyunk. Pedig magyar szót hallhattak eleget, a társaságban összesen három 9-10 év körüli kislány volt: amit ezek összecsiripeltek, attól Slota megbolondult volna. Itt viszont úgy látszott: a piac törvényei felülírták az esetleges ellenérzéseket.

 

 Igazából egy bosszantó élményünk volt mindössze. A közlekedési morál. Feleségem eleve szabálytartó minden körülmények között (nekem nincs jogsim), pláne külföldön és pláne Szlovákiában. Így aztán mindvégig a megengedett határ alatt tartotta sebességünket. Nem így a szlovák (rendszámú) autósok. Sorra előztek meg a sebességkorlátokat 20-50 km-rel átlépők, idióta száguldozók, záróvonalnál előzők: tisztára otthon éreztem magam. Lehet, hogy csak a rendszámuk volt szlovák?

 

Végezetül néhány kép: