Látszólag semmi közöm hozzá, hogy ki mire költi a maga pénzét (ha van még): autót, házat vesz, nyaralni megy, vagy éppen alapítványt hoz létre akármilyen céllal. Ez utóbbit tette többek közt Gyurcsány Ferenc, Fazakas Szabolcs, Kapolyi László, Kiss Péter, Kósáné Kovács Magda, Kovács László, Szekeres Imre és Tabajdi Csaba, akik létrehozták az Egy Emberibb Világért nevű alapítványt, hogy „feltárja azokat a történelmi okokat, amelyek az emberek közötti távolságtartás, az egymás iránti közömbösség, a viszály és a meg nem értés forrásai, és ezáltal megteremtse a közeledés feltételeit”: http://www.mno.hu/portal/596336.
Rendben. A cél jó, nem állami pénzből működnek, kutatókat támogatnának stb., mit kötekedek akkor – kérdezhetnék olvasóim.
A kuratóriumi elnök, Ormos Mária egyik mondatát nem hagyhatom szó nélkül: „Kiemelten szeretnének foglalkozni Horn Gyula világképével és munkásságával, mert Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos és Nagy Imre mellett vele lehet találkozni a nyugat-európai történelemkönyvekben, ő az, akire a rendszerváltáskori határzár-átvágás és határnyitás során felfigyelt a nyugati közvélemény”.
Ormos Mária kiváló történész. Politikai szerepvállalásai viszont vitathatóak (kié nem?). Most azonban úgy érzem, történészként is arányt téveszt, vagy hozzájárul (az alapítókkal együtt) annak fennmaradásához. Mert az egy dolog, hogy a nyugati történelemkönyvek mit állítanak Horn Gyuláról, ottani elismertsége vitathatatlan (ugyanakkor ilyen módon nem teljesen megérdemelt, erről Németh Miklóstól kezdve Pozsgayig többen nyilatkoztak már). Azzal viszont, hogy a volt miniszterelnöknek az itthoni kutatásokban is kiemelt szerepet szánnak, maguk is felértékelik Horn Gyulát, tehát torzítják a közgondolkodást, ez viszont már mindnyájunkra tartozik, akkor is, ha – még egyszer hangsúlyozom - az alapítvány magánadományokból működik.
S van itt még valami. Kicsit félve, halkan mondom, mert nem akarom szegény Horn Gyulát bántani, legalábbis nem így és nem ezért: ízléstelennek tartom, hogy valakiről, aki hónapok óta nagybeteg, de még él, csaknem úgy beszéljenek, mint aki már a múlté, a történelemkönyveké, mint akinek esélye sincs a gyógyulásra, visszatérésre. Nem szerettem őt, politikusi mivoltát erősen felülértékeltnek tartom (bár utódait elnézve egyre rokonszenvesebb), de most, hogy már „csak ember”, aki mindig megérdemli a szánalmat, egy közülünk, adjuk meg neki az esélyt az életbe való visszatérésre. Jelentőségével ízlésesebb volna akkor foglalkozni, ha a csoda elmarad.
