Én is szeretem Amerikát. Soha nem jártam ott, és valószínűleg sohasem fogom élvezni a floridai napfényt, nem látom meg New York felhőkarcolóit, nem mártózom meg a malibui strandon, és soha nem fogok vinni legalább egy szál rózsát nagybátyám kaliforniai sírjára. De az amerikai gazdasági-társadalmi modell bizonyos eredményei lenyűgöznek: a főnixmadárként megújuló vállalkozói szellem, a szabadság, az öngondoskodás eszméje stb.
Én már akkor szerettem Amerikát, amikor mostani rajongói közül sokan más nagyhatalomért lelkesedtek: harminc éves koromig, míg itthon a Kádár-rendszer mocsarában dagonyáztunk, nekem Amerika volt a jobb élet szimbóluma, a lehetőség, amiért érdemes élni, hogy ha én már nem is, de talán a gyermekeim egyszer olyan szabad országban élhetnek, mint Amerika.
Éppen azért, mert szeretem Amerikát, bánt és dühít, ha bunkóként használják itthon, belső viták eldöntésére. Mostanában, az elnökválasztás előtt és után szinte nem múlik el nap, hogy vagy a sajtóban, vagy valamelyik tv-csatornán ne aktualizálnák az ottani történéseket, ne húznák rá kritikátlanul a magyar viszonyokra, s ebben a balliberális oldal jár az élen: ki finomabban, ki vadember módjára meg-meglengetik az Amerika-bunkót a jobboldal (olykor az egész nemzet) feje fölött, ránk pirítanak, hogy milyen hitványak vagyunk, bezzeg Amerika!
Ezt a bezzeg-Amerikát nem szeretem.
Nekem már az sem tetszik, hogy szubjektív benyomásom szerint a választások előtt többször és hangsúlyosabban emlegették Obama félvér származását, a választások után azonban gyorsan „befeketítették”: ma már szinte csak fekete elnöknek nevezik. Már emögött is manipulációt, illetve további manipulációknak való megágyazást érzek. Aztán jöttek sorra a felvetések. Bezzeg Magyarországon nemigen választanának meg cigányt miniszterelnöknek (értsd: javíthatatlan rasszisták vagyunk); bezzeg Amerikában a választások után mindenki összefog, és vállvetve küzdenek a válság ellen (értsd: itthon Orbán és a jobboldal megakadályozza ezt az összeborulást); bezzeg McCain milyen elegáns volt, amikor csendre intette az Obamát gyalázó híveit - Orbán persze hagyja, hogy Gyurcsányt szidják. (Külön érdekesség, hogy ezt az érvet legutóbb Verebes Istvántól hallottam szerdán az ATV-n, a nagy szakértő és szembesítő találgatta, hol is történt ez a nevezetes esemény: Chicagóban vagy Bostonban…, megjegyezte továbbá, hogy Obama olyan közérthetően beszél, mint itthon Gyurcsány Ferenc…) Mindezek a példálózgatások semmi mást nem szolgálnak, minthogy a megszólalók rámutassanak, milyen antidemokratikus, rasszista a magyar jobboldal, s mennyit kell még fejlődnünk, hogy olyan magas politikai kultúra alakuljon ki, mint Amerikában.
Két ország, két történelmi múlttal, eltérő fájdalmakkal, körülményekkel aligha hasonlítható össze bármiben is, s aligha kérhető számon egyik viselkedése a másikon. Ugyanakkor nem kétséges, hogy ha már összehasonlítunk, legalább legyünk következetesek: a győztes Obamától eltűrné-e az amerikai társadalom, hogy pl. „kurva országnak” nevezze hazáját, sőt, el tudjuk-e eleve azt képzelni, hogy ilyen szókapcsolat elhagyná a száját, akármilyen szűk körben is? S ha igen, mert a fantázia végtelen, vajon McCain akkor is nyugalomra intené híveit?
Ráadásul ez a politikai kultúra talán nem is olyan példaszerű mindenben. Olvasom, hogy Palin asszonynak hárommilliós gázsit ajánlottak fel egy pornófilmben való szereplésért. Ez mennyiben része az amerikai politikai vagy általános kultúrának? Le lehet aljasodni idáig? Sarah Palint nyilván nem rabolnák el az eszéért, de mégiscsak egy ötgyermekes családanya, aki ráadásul vesztett, tehát nem célpont többé: hol van az emberi-politikai aljasság határa Amerikában? Előfordulhatna nálunk, hogy 2010-ben, ha az MSZP megbukik, Kovi hasonló ajánlatot tesz majd pl. Lendvai Ildikónak? Nem, és nagyon remélem is, hogy nem.
Úgyhogy nem kell mindenért szégyenkeznünk. Legfeljebb a kioktatóink miatt.
