Vannak véletlenek, melyek olykor kíméletlen élességgel világítanak meg vagy állítanak párhuzamba eseményeket, sajátos jelentést adva annak, ami történik.
Amikor kedd este beprogramoztam a videót Ranódy László Aranysárkány c. filmjére, nem gondolhattam, hogy szerdán a vezető hírek közt fognak szerepelni az aktuális tanárverések http://www.mno.hu/portal/601270.
A Kosztolányi regényéből készült filmet nem először látom, de mégis mindig megnézem, elsősorban Mensáros László miatt. A film a regénynél hangsúlyosabban jeleníti meg a tanárverés cselekményszálát, s nagyobb szerepet kap Novák tanár úr összeomlásában, mint egyéb magánéleti problémái. Egy tanár, aki belepusztul abba a szégyenbe, hogy tanítványai megverik – egészen röviden (és persze nagyon is a céljaimnak leegyszerűsítve) így is össze lehetne foglalni a cselekményt. Számomra ez azt is jelenti, hogy bár a tanárverés a 20-as években is előfordult, akkor még annyira ritka eset lehetett, hogy az elszenvedője lemoshatatlan szégyent érzett, az élet folytathatatlanságát (ehhez persze olyan személyiségképlet is kellett, mint Novák tanár úr volt).
Ma hál’istennek egyetlen esetről sem hallunk, hogy bármely tanár öngyilkos lett volna amiatt, hogy megverték. És nagyon jó, hogy nem így reagálunk rá. De a tény mintha azt is jelezné: hozzászoktunk a jelenséghez. Már meg sem döbbenünk (nem az érintettek, hanem a közvélemény). A hírportálokon külön dossziékba gyűjtik az eseteket, de talán nincs messze az idő, amikor önálló menüpont lesz a nyitóoldalakon: Gazdaság, Kultúra, Sport … Napi Tanárverés. Nem szeretném ezt az időt megérni.
Magam is tanár vagyok. De nem pusztán emiatt érzek szomorúságot és tehetetlen dühöt. Én ugyanis elképzelhetetlennek tartom, hogy velem ilyen megtörténhet: nem olyan a tanítványaim szociális összetétele, s álszerény lennék, ha elhallgatnám: van akkora tekintélyem, hogy ilyen eszébe nem jutna senkinek. De különb tanárnak sem érzem magam bármely megvert kollégámnál, vagyis, mégis csak fontosabb, hogy hová vetette őket a sors, milyen közösségben tanítanak. Mert homokba dughatjuk a fejünket, lehetünk álszemérmesen polkorrektek, az igazság mégis az, hogy az elkövetők jelentős hányada cigány származású. A minisztérium szervezésében éppen a napokban is zajlik egy országos kampány az iskolai erőszak kezelési módjairól. Nem vitatom, hogy lehetnek eredményei ennek is, ám tartok tőle: azt a közösséget, ahonnan az erőszak indul, ilyen módon nem lehet megnevelni. Minek lenne akkor visszatartó ereje? A bírósági eljárásoknak aligha: a közelmúltból egy ítéletről tudok: 10 hónap, 3 évre felfüggesztve …http://www.indexkelet.hu/nyomtato.php?cikk=25608.
Persze a miniszterünk is megtehetné, hogy azonnal reagál, s elmondja egyik kedvenc mondatát: „Eddig, és ne tovább!”, de ez is legfeljebb nekünk, tanároknak jelentene némi elégtételt, az esetek száma ettől még nem csökkenne. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy nem lenne-e komolyabb hatása, ha a cigányság vezetői lépnének. Azonnal, és minden esetben. Leutazva a helyszínre, tv-kamerák előtt elítélve az esetet, elhatárolódva a tettesektől, hogy a közösségük is hallja: ez nem norma, még az ő körükben sem. De valamiért ezt sosem teszik meg. Így aztán nem egészen jogtalan az a kérdés: érdekük-e egyáltalán a feszültségek csökkentése?
