Tegnapi posztomra 300-nál több hozzászólás érkezett, s többségükben támogatták a kormány gázeladási szándékát Szerbiának: http://sasika61mondja.blog.hu/2009/01/08/gazt_nekik.
Öröm volt látni, megtapasztalni, hogy mennyi jóakarat él az emberekben, milyen sokan vélték úgy, hogy segíteni kell, hogy nem lehetünk annyira szegények - gázban sem, de lelkiekben sem -, hogy ne tudnánk még saját nyomorúságos helyzetünkben is adni. Ez biztató, mert azt mutatja: nem vagyunk alávalóak, él bennünk egyfajta igény a szolidaritásra, egymás szempontjainak figyelembe vételére, a másik megsegítésére.
Most azon gondolkodom, mi kellene ahhoz, hogy ezt a megtapasztalt jó szándékot belül, itthon is érvényesíteni tudjuk, egymás felé. Társadalmunk megosztottsága szinte szociológiai közhelynek tűnik, de vajon tényleg mélyen gyökereznek-e bennünk ezek a megosztó erők, részévé váltak-e személyiségünknek, s van-e valami tényszerű, objektív alapjuk, vagy csak mesterségesen felizzított érzetről van szó?
Jómagam hajlok az utóbbi feltételezésre. Nemcsak a tegnapi reakciók igazolják ezt számomra, hanem más tapasztalataim is. Baráti, rokoni, ismerősi köröm politikailag nem egynemű, bár többségében nagyrészt ún. jobboldaliak. Ahányszor csak „baloldaliakkal” beszélgetek, mindig azt veszem észre, hogy mindaddig mély egyetértés van köztünk, míg a közvetlen politikára nem terelődik a szó. Az életben hasonló dolgokat tartunk fontosnak, életmódunk nagyjából megegyezik, nekem is ugyanaz fáj a mindennapok bosszúságai közül, mint legjobb („balos”) barátomnak, ugyanazon tudunk nevetni, s a legnagyobb egyetértésben tudunk berúgni pl. egy olimpiai bajnokságot, sportsikert megünnepelve.
Gyanítom, hogy ez nemcsak az én tapasztalatom: mások is megélték már. Amiből az is következik, hogy a politika kívülről hozza be, táplálja belénk a konfliktusok jó részét, s addig ismétli, szuggerálja, hogy elvesztve józan ítélőképességünket már-már azt hisszük: az ellentétképző erők személyiségünk részei. Holott nem azok.
Van ennek a problémának elvi vetülete is: általánosságban is fölvethető: a pártok koncának kitett közélet a legjobb eszköz-e a társadalmi érdekek tagoltságának kifejezésére? S ez a kérdés már-már a többpárti demokrácia alapjait is kikezdheti. (Amivel persze egyáltalán nem állítom, hogy az egypártrendszer bármiben is jobb volna, sőt…) Vajon ez a megosztottság speciális magyar sajátosság, vagy mindenütt létezik a nyugati típusú demokráciákban? Mivel közvetlen ismereteim nincsenek, a sajtóra vagyok hagyatkozva: egyöntetűen állítják, hogy ilyen mélységben másutt ez a megosztottság nem létezik. Ez – ha igaz – azt jelenti: mi rontottuk és rontjuk el folyamatosan a „békés egymás mellett élés” feltételeit.
Mit kellene tenni leküzdésére, merthogy nem a balsors ver bennünket: elegendőek vagyunk az önsorsrontáshoz magunk is. Hogyan lehetne nyitni egymás felé?
Lehet, hogy már csak egy tragédia lenne erre képes? Muszáj ezt megvárnunk?
