Mióta olvastam, hogy Sárváron elfogtak egy pedofil férfit, aki megerőszakolt egy 7 éves kisgyermeket (http://index.hu/politika/bulvar/pedo7565/), azóta töprengek, elmondjam-e azt, amit még soha senkinek, amit magamban hordozok lassan negyven éve, feldolgozatlanul.
Amint látható, a vallomás mellett döntöttem, bár még most sem vagyok teljesen biztos benne, hogy helyesen dötöttem. Talán az billentette el a mérleg nyelvét, hogy bízom benne: a közvélemény hitelesebb képet kaphat az átélt megrázkódtatásokról, ha elsőkézből jut információhoz. Én is elszenvedője voltam ugyanis egy ilyen atrocitásnak, s noha a dolgok nem fajultak odáig, mint most Sárvárott, a nyomasztó emléket soha nem tudtam, mert nem akartam senkivel megbeszélni.
Gyerekkoromat egy kis faluban éltem le. Nyolc-kilencéves voltam, nyaranta vasárnaponként az volt a szórakozásunk, hogy délután gyakran elmentünk a helyi moziba. Ez az ún. „Kultúrház” épületében volt, a moziterem előtti biliárdasztalokon részben felnőttek, részben nagyobb fiúk játszottak rendszeresen, nagyjából minden hétvégén ugyanazok az alakok. Kisgyerekként néztük őket, csodáltuk a játékot, az arcok többségére ma is emlékszem. A játékosok közt volt egy kb. 30 év körüli magas, vékony, fekete keretes szemüveget viselő férfi: hátrafésült, göndörödő hajával úgy nézett ki, mint az a bizonyos Szabó László a Kék fény-ből, ha ez a név mond még valakinek valamit. Egy volt a tucatszám ott lézengők közül, semmi feltűnő nem volt rajta, nem tudtam, ki ő, hogy hívják, mit dolgozik: én csak onnan, a biliárdasztalok mellől ismertem.
Egy alkalommal, amikor magam voltam (a hatvanas évek végének falujában a közbiztonság abszolút megengedte, hogy egy 8-9 éves gyerek maga közlekedjen bárhová), beültem a vetítésre, egy szovjet háborús film ment, talán Farkasok közt címmel. Kevesen voltunk, a villanyoltás előtt ült be mellém az a személy, akiről beszéltem: a közelben senki. Alig telt el néhány perc a filmből, a férfi elkezdett fogdosni. Előbb a karomat, majd a térdemet. combomat. Nem tudom szavakkal visszaadni, amit akkor éreztem: hihetetlenül megrémültem, csak arra koncentráltam, hogyan tudnék szabadulni. Mielőtt a helyzet „melegebbre” fordult volna, kínomban azt találtam ki, hogy ki kell mennem WC-re. Abban bíztam, hogy ha velem jön, majdcsak találok valakit az előtérben, ha pedig nem, akkor elfutok. Nem kísért ki, én pedig ahogy kiléptem az ajtón, minden erőmet összeszedve futottam hazáig, hátra se nézve.
Az egészben nem az volt a legszörnyűbb, ami történt, hanem annak elmondhatatlansága. Már otthon hazudnom kellett, hogy unalmas volt a film, azért jöttem haza, nem mertem elmondani, mi történt. Szégyenkeztem, mint ahogy némileg még most is, amikor mindezt leírom, holott felnőttként, negyven év távolából világos, hogy nem tehettem róla, ezt gyerekként is tudtam, csak abban nem voltam biztos, hogy ezt el is fogja mindenki hinni. Féltem attól is, hogy ha elmondom, apám agyonveri az illetőt, s akkor még rosszabbul járunk mindannyian. Hordoztam némán magamba a történet összes kínját; hónapokig, évekig fürkészve jártam az utcákat, nehogy újra összefussunk, moziba többet soha nem jártam gyerekként egyedül. Amikor aztán később mégis elmentünk, testvéreimmel (ők még kisebbek voltak), barátaimmal, gyakran láttam ezt az embert, aki úgy tett, mint én: közönyösen keresztülnézett rajtam, mintha mi sem történt volna. Bennem hatalmas gyűlölet, harag élt iránta, gyakran gondoltam rá: bárcsak elütné egy autó vagy történne vele valami ilyesmi, de szólni senkinek nem mertem semmit.
14 évesen elkerültem otthonról (gimnázium, egyetem), valahogy az emlék egyre kevésbé fájt, egyre kevesebbszer jutott eszembe. Ahányszor azonban ilyen esetekről olvasok, mindig felidéződik bennem, azzal az izzó gyűlölettel együtt, amit e férfi iránt érzek.
Amikor ide, Egerbe jöttem tanítani, történt egy érdekes fordulat ez ügyben. Az első években a Csebokszárinak nevezett lakótelepen éltem, busszal jártam dolgozni. Egy késő tavaszi nap a buszmegállóban megláttam ezt az embert. Én szinte biztos voltam benne, hogy ő az, de közben eltelt majdnem húsz év, nem lehettem teljesen bizonyos benne. Tüntetően látómezejébe mentem, közvetlen a szeme elé, úgy álltam, hogy tisztán lássa az arcomat, szerettem volna valami jelet leolvasni róla, hogy reagál-e rám, változik-e valamit az arckifejezése, mert akkor istenemre mondom: megfizettem volna mindazért, amit tett.
Semmi nem látszott rajta, s mivel volt kis esélye annak, hogy mégsem őt láttam, hagytam az egészet.
Befejezésül még annyit: a sárvári erőszaktevő Heves megyei volt ugyan, de nem ez a férfi. Ő most már kb. 70 éves lehet, ha még él. Ha meghalt is, emlékezni fogok rá, sajnos. Bárcsak elfelejthetném valaha!
