„A magyar társadalom nem vette tudomásul, hogy olyan helyzetbe kerülünk, mint a szerbek az albánokkal szemben Koszovóban” – ez a mondat ragadt meg bennem legjobban, amikor vasárnap este A szólás szabadsága című műsorban Spiró Györgyöt hallgattam (kb. az 52-60. perc között). Spiró az egyik legnagyobb élő írónk, akit nagyra becsülök, könyveit szeretem. A beszélgetésben – talán nem egészen a szerkesztő szándékai szerint – legnagyobb súlyt a cigány-magyar együttélés problémái kaptak. Az író végtelen pesszimista / realista képet festett társadalmunkról, szövegében mindvégig érezhető volt, hogy a mélyszegénységbe került / taszított emberek oldalán áll, akiknek többsége történetesen cigány. Nem minden tanulság nélküli az a mondata sem, hogy Magyarországon „ a szegénység elleni küzdelem átalakult a szegények elleni küzdelemmé", engem mégis a korábban idézett mondata rázott meg.
Mivel az idő szűkössége miatt a nyitó gondolatot nem volt alkalma részletezni, így az innentől kezdve leírtak semmiképpen nem az ő kérdései, problémái, talán el is elhatárolódna tőlük.
Milyen helyzetbe is kerültek a szerbek? Először polgárháborúba, majd szülőföldjük elhagyására, annak tudomásul vételére, hogy a meghatározóan albán többségű Koszovó kikiáltotta függetlenségét, kinyilvánította elszakadását Szerbiától. Mindez – nem győzöm hangsúlyozni – a cigány –magyar viszony kapcsán került elő a műsorban.
A problémának ez a vetülete engem már régóta foglalkoztat. Ilyen nyíltan nem mertem eddig előhozni, nem azért, mintha félnék bármitől is, de egyszerűen nincs kedvem védekezni igaztalannak érzett vádak ellen, holott egyáltalán nem csekély súlyú dologról van szó. Egészen brutálisan leegyszerűsítve arról, hogy mi lesz velünk, magyarokkal. Nem 10-20 év múlva, ez történelmi távlatban nem idő, hanem mi lesz itt 100 év múlva, amikor én már rég nem élek, de unokáim még élni fognak. Még brutálisabban: mindenki sejti a cigány és a magyar etnikum születési adatai közti különbségeket, noha pontos számokat persze nem tudunk. Ezek a sejtések arra utalnak, hogy a nem olyan messzi jövőben – 100-200 év?- a cigány etnikum aránya meg fogja haladni a magyarokét. Én nem vagyok rasszizmus-szakértő, előfordulhat, hogy már maga a tény rögzítése is gondolatbűnözésnek számít. De muszáj arra gondolnom – történelemtanárként-, hogy a Trianonhoz vezető folyamatok sem 1920-ban kezdődtek, hanem évszázadokkal korábban, már a 18. században. Ki gondolta volna akkor, hogy a történelmi Magyarország ily módon fog feldarabolódni? Holott az etnikai arányok ekkor billentek meg a magyarság rovására. (Az most más kérdés, hogy Trianon jelentősen túllépett az etnikai elven is, szintén a mi rovásunkra.)
Én nem tudok állítani e vonatkozásban semmit, de kérdeznék, és szeretnék választ kapni, olyat, ami nem sérti sem a cigányság méltóságát, emberi jogait, de a magyarság esélyeit sem.
Vitakérdés lehet-e egyáltalán ez a probléma? Lehet-e rá szélsőségességtől mentes választ, megoldást találni? Kell-e, lehet-e tennünk ellene valamit, vagy hagynunk kell, hogy a dolgok menjenek a maguk rendje szerint? Van-e valamilyen feladata itt a magyar államnak?
Nyilván én úgy gondolom, hogy lenne itt tennivaló: nem szeretném, ha országunk tovább darabolódna, ha unokáimnak más nevű államban kellene élniük. Ezt ugyanis hosszabb, nagyon hosszú távon nem tartom kizártnak.
Arra kérek mindenkit, kerülje az indulatos, szélsőséges hozzászólásokat, megoldási javaslatokat, de azok is kerüljenek, akik a puszta problémafelvetést is rasszizmusnak tartják. Én ugyanis nem akarok bántani senkit, de félelmeimet népem jövőjéről (bármilyen patetikusnak hangozzék) jogom van megfogalmazni! Tényleg a koszovói szerbek sorsa vár ránk?
