Ma már közhely, hogy a rendszerváltáshoz rengeteg illúzió fűződött, amelyek közül jó néhány alig pár év alatt szertefoszlott: leginkább azok csalódtak, akik azt hitték, hogy itt nagyon hamar be fog köszönteni a nyugati jólét, s a szegénységet végleg elfeledhetjük.
Én ezt sosem gondoltam, talán nem is vágyom igazán arra a Kánaánra, „ a rántott húsnál mindig jobban érdekelt a gondolatszabadság” – hogy az egykori Konrád Györgyöt idézzem -, így megelégednék azzal, ha a mai szinten élni hagynának.
De illúzió bennem is élt.
Azt gondoltam, hogy egyszer és mindenkorra vége lesz annak a világnak, amikor valóságidegen ideológiák kényszerzubbonyában lehet csak mozogni, beszélni, élni. Úgy tűnik, ebben is csalódni kell. Ha minden így megy tovább, lassan eljutunk arra a pontra, hogy ugyanúgy feszengenünk kell, mint 25 éve, csak a kényszerzubbony cserélődött le, de az új is ugyanúgy szorít, puszta viselése is őrületbe kergethet.
Most a tágan értelmezett másság iránti szélsőséges tolerancia tölti be ezt a szerepet.
Nézzünk néhány példát! A Heti Válasz a múlt héten közölt egy cikket Semlegesnem címmel. Hírt adnak benne azokról a folyamatokról, hogyan tesz erőszakot a nyugati világ a velünk született természetes nemiségen, hogyan propagálnak már itthon is egyes hibbantak olyan eszméket, hogy „Nem annyira biológiai meghatározottságunk miatt viselkedünk nőként vagy férfiként, mint inkább bizonyos társadalmi elvárások és régi hagyományok következtében … a heteroszexualitás feltétlenül követendő normaként való meghatározása éppúgy az alapvető emberi jogok sérelmét jelenti, mint a rasszizmus és a szexizmus”. Hovatovább eljutunk oda, mint ami a cikk szerint Kaliforniában már megvalósult: „A kaliforniai tanügyi törvény először engedélyezte a homo-, bi- és transszexualitás nyílt támogatását az iskolákban. Azután előírta, hogy az állami iskolákban homo-, bi- és transszexuális tanárokat is alkalmazni kell, hogy az ilyen viselkedésre is lássanak példát a gyerekek”. Ezek szerint néhány év múlva mehetek továbbképzésre – pl. homoszexualitásból…
Ugyancsak beleillik ebbe a szélsőséges tolerancia-felfogásba az, ahogyan bizonyos emberjogi szervezetek láttatják a cigányság helyzetét Magyarországon. Tegnap adott hírt a sajtó arról, hogy elkészült az Európa Tanács fajgyűlölet- és intolerancia-ellenes bizottságának (ECRI) Magyarországról szóló jelentése. Itt aztán szépen lerántják a leplet rólunk: idegenellenesség, cigányellenesség, antiszemitizmus, szegregáció, keményebb fellépés szükségessége a Magyar Gárda ellen, rasszizmus, diszkrimináció – íme, címszavakban a magyar rögvalóság. A jelentés oly mértékben mond ellent a mindennapi tapasztalatoknak, mint annak idején az a tétel, hogy a „történelem az osztályharcok története”.
Mi a megoldási javaslatuk? „Gyakorlatilag nincs korlátja a szólásszabadságnak, és ez a jelentés szerint nem jó. Külön törvényt követelnek az uszító, neten terjedő szövegek megfékezésére is.” Értjük mi ezt természetesen, főleg azok, akik már 25 éve is éltek, sőt, ismerjük is. Pofa súlyba, kuss legyen, mert uszítasz! Tegnap a szocializmus, ma pl. a cigányok, homo-, bi- vagy transzszexualitás ellen, azt meg, hogy mi az uszítás, majd mi mondjuk meg, nem pedig te, barátocskám!
Hát érdemes volt akkor rendszert váltani?
