Keresek egy műsort a tv-ben, a távirányítóval léptetem sorra a csatornákat, az egyiken éppen jósolnak, s mivel nemrég olvastam a jelenségről egy posztot (sajnos, már nem emlékszem, melyik blogon), ott maradok egy kicsit. Egy festett-szőke hajú férfi beszél, jósol, születési dátum alapján, hanghordozása szándékoltan cigányos, noha ő maga – kinézete alapján - nem az.

 

Érdektelen téma, közhelyek, természetesen csak pozitív dolgokról beszél: végül minden jóra fordul, bla-bla-bla.  Nevetek magamban, a férfi arcátlanságán éppúgy, mint a betelefonáló naivitásán, aki mindezért az ostobaságért még fizetni is hajlandó.

 

Új telefonáló jelentkezik, egy fáradt hangú asszony. Mond egy születési dátumot, a hang és a dátum között azonnal észrevehető az aszinkronitás, s hamar kiderül, hogy a dátum a kisfiáé. Néhány szokásos mondat, majd váratlanul kiderül, hogy a kisfiú súlyos beteg, gyógyíthatatlan. Ekkor sűrűsödik össze a levegő, a komédiában földereng a tragédia lehetősége. Amikor a műsorvezető számára is tudatosul, miről kér jóslatot az asszony, egy pillanatnyi tétovázást vélek felfedezni a hangjában. Mintha hirtelen döntenie kellene a lelkiismerete és az elvállalt szerepe között. Lehet, hogy csak egy pillanat volt az egész, az is lehet, hogy csak én akartam mindezt látni: talán nem is tétovázott, nekem mindenesetre úgy tűnt. Akárhogy is történt, a műsorvezető hamar, fájdalmasan hamar visszanyerte magabiztosságát, s mondta tovább a sületlenségeit, hogy ne aggódjon az anyuka, egy fél év, de legkésőbb egy év múlva a kisfiú állapota javulni fog, sőt, teljesen meg fog gyógyulni, és hogy ő ezt háromszorosan is ellenőrizte.

 

Így legyen, mondanám magamban, a jelenet mégis felzaklató, nem tudok szabadulni tőle.

Ki az az ember, aki ilyen helyzetben jóshoz fordul? Már az asszony kétségbeesett hangján is éreztem, hogy nagy a baj, számomra ezt erősítette meg, hogy utolsó reménye volt ez a jós. Akitől valami biztatót akart hallani, nyilván. Hogyan lehet helyesen viselkedni ebben a helyzetben? Aljas volt-e a műsorvezető, hogy a szokásos sematikus jóslatokat adta elő, vagy segített az asszonyon: legalább ideiglenesen kapott tőle valamit, amit mástól nem?

Én sem tudom a választ, érzek egyfajta keserűséget, amiért emberek hagyják magukat így átvágni, s hogy vannak olyanok, akik ezt a hiszékenységet kihasználják, büntetlenül. Ugyanakkor tudom, hogy néha egy jó szó – még ha hamis is – sokat segíthet egy-egy emberi helyzet elviselésében.

 

Tőlem távol áll, hogy bármikor is jóshoz fordulnék, s remélem, soha nem kerülök olyan helyzetbe, mint az az asszony, akit egyébként megértek. Engem a műsorvezető érdekel: vajon mit tettem volna a helyében?