A Spiró-probléma valójában közéletünk problémája, ezen belül is – fájdalom - elsősorban a magyar jobboldalé. Tegnap Spiró egyik esszéjéből vett idézet volt az érettségin vitaindítónak szánva, érvelni kellett álláspontja mellett vagy ellen. Ma a Magyar Hírlap címlapján és az egyik belső oldalán is foglalkozott a témával (rövidebb változat itt), felháborodottan nyugtázták, hogy Spiró, „egy magyargyalázó” szerző egyáltalán szóba jöhet érettségi tételként, a minősítés bizonyítékaként címlapon hozták egy 1984-ben írt szövegét.
Az online kiadásban hozzá lehet szólni a témához, érdemes ezekbe is beleolvasni. Amikor megtettem, de már az újság elolvasása után is, fejemhez kaptam: úristen, mi közöm van nekem ezekhez az emberekhez, ezekhez, akik magukat szintén jobboldalinak hiszik?
Próbáljuk fölfejteni a szálakat – szinte reménytelenül nehéz. Nézzük először is Spiró versét. Nem kell ahhoz különösebb irodalmi műveltség, hogy abban szó sincs magyargyalázásról olyan értelemben, ahogyan ezt vádként felhozzák ellene – nem először. A túlzás eszközeivel élve rámutat egy általa vélt problémára, fő fogalmát („mélymagyarok”) pusztán egy bizonyos magatartástípusra érti, nem az egész magyarságra, s bár én sem értek egyet szemlélete minden elemével, 80-as években sem voltam felháborodva tőle, pedig már akkor olvastam a verset. (Érdekes, de emlékeimben úgy él, hogy az akkori ÉS-ben, a Magyar Hírlap a Mozgót adja meg első forrásként.) Igaz, sok értelmét sem láttam a publikálásának, mert tudtam, hogy fölösleges indulatot gerjeszthet.
Ezek az indulatok csapódnak most (is) le, mind az újság, de főként a hozzászólók reakcióiban. Némelyik beírás azonban annyira ordenáré, otromba, közönséges, hogy utólag is igazolják Spiró akkori álláspontját.
Az igazi kérdés persze nem a vers. Az itt a lényeges probléma, hogy lehet-e Spiró érettségi tétel, vagy ez meggyalázása az érettséginek? Az újság erre politikai választ ad: szerintük nyilvánvalóan nem. Azt az apró tényt felejtik el, hogy az érettségi tárgy neve nem „napi politika”, hanem „magyar nyelv és irodalom” (meg kell jegyeznem, ezt a tételsorok összeállítói is rendre elfelejtik: sosem fordult még elő, hogy egy Németh László vagy Csoóri Sándor esszé lenne a vitaindító, pedig hát…, ha már esszé…) Márpedig Spiró a magyar irodalom nagy alakja. Tetszik vagy nem, kedves jobboldali barátaim, Spiró - író, akinek helye van akár egy érettségin is. Ezt bárki megtapasztalhatja, ha kezébe veszi Az ikszek-et vagy a Fogság-ot vagy pl. a Csirkefej-et, és hajlandó műveit előítéletek nélkül elolvasni.
Nem célom Spirót védeni, nincs erre rászorulva. Én a magunk, a jobboldal problémájára szeretnék rámutatni, mert én is odatartozónak hiszem magam. Nem vagyok hajlandó elfogadni azt az álláspontot, hogy Spirónak nincs köze ahhoz a néphez, amelynek kenyerét eszi. Ezt Bíró Zoltán mondja, az egykori MDF-alapító, aki irodalomtörténész. Képzeljük mellé ezek után azok véleményét, akik az irodalomhoz semmit nem értenek, nem olvastak se Spirót, se mást, még Németh Lászlót sem vagy Szabó Dezsőt. Nem vagyok hajlandó kivetni Spirót, mert akkor ki kellene utasítanom a Bíró Zoltán-i álláspont szerint Weörestól kezdve Pilinszkyig nagy költők sorát az irodalomból, akik soha nem írták le, „drága magyar testvéreim”, s egyetlen művükre sem emlékszem, holott százszor átolvastam már őket, amelyben magyar „sorsproblémákkal” foglalkoztak volna. Hozzám közelebb áll Csoóri, Németh, Nagy László – a magyar irodalom népi vonulata, de ettől még aki csak kicsit is ismeri az irodalmat, annak tudnia kell, hogy van a magyar irodalomnak más szála is, hál istennek, amely éppoly értékes.
A most hörgő, felháborodó jobboldaliaknak ajánlanék egy idézetet Kosztolányitól (feltéve hogy nincs anatéma alatt), magáról írja: „Magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetnék népemnek.”
