Néhány napja éppen a holokauszt volt az órám témája, mondom a tankönyv adatait: a magyar zsidóság világháborús vesztesége a becslések szerint 550 ezer fő körül volt az akkori, 250-300 ezer a trianoni országterületen. Jelentkezik egy gyerek, bátran kérdez, hogy tanár úr, biztosak-e ezek a számok, mert nekem a nagyapám azt mondta, hogy azokat a zsidókat, akiket tőlük faluról elvittek, később mind viszontlátta, egyeseket más név alatt.
Semmit nem szeretek annyira, mint amikor a gyerekek kérdeznek, még ha néha butaságokat is. A kérdés nyomán kitörő morgolódásokból, megjegyzés-töredékekből észleltem, hogy másokat is érdekel a probléma. A számvitába azonban nem akartam belemenni, ezért visszakérdeztem: nem mindegy, hogy ötszázezer vagy százezer vagy csak tíz? Próbáltam elmagyarázni, hogy nem a számokon van a hangsúly, mert akinek az apja, fia, lánya meghalt, annak egy is elviselhetetlenül sok, éppen ezért ez a „számszaki” megközelítés helytelen.
Utána még hosszan beszélgettünk a témáról, amelyről kiderült, hogy nagyon is izgat szinte mindenkit, de kérdéseikkel nincs hová fordulniuk, az iskolával szemben él némi gyanakvás bennük, hogy a „hivatalos” változatot fogadja csak el, ezért aztán esetleges kételyeikkel egyedül maradnak. A beszélgetés részleteit nem mondom el, mert nem ez a poszt témája, másrészt pedig nem akarom kínos helyzetbe hozni sem őket, sem magamat. Ugyanakkor az eset rámutat arra, milyen reménytelenül fölösleges az az elképzelés, amely a holokauszt-tagadást büntetné.
Mert hát mit takar egyáltalán a fogalom? Az-e a holokauszt-tagadó, aki az egészet hamisítványnak véli, vagy az is, aki csak a számokon vitatkozik, mert történetesen más-más forrásban eltérő számokat talál, vagy valakinek a nagyapja mást sugallt, mint ami a hivatalos könyvekben van? Elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ezt törvénnyel szabályozni. Lesz egy törvényben rögzített szám, amitől nem lehet eltérni? A büntetés pedig olyasforma, mint az a gyorshajtásé: ha valaki X %-kal tér el, az még tolerálható, de ha X+10 %-kal lépi túl a megengedettet, akkor büntetés jön? Baromság. Ráadásul, akiben csak kicsi kételyek is vannak, azok gyanúja fel fog erősödni: miféle esemény az, aminek bizonyosságát törvénnyel kell megerősíteni? S miért pont a holokausztét? – kérdezhetik joggal.
A törvényt meghozni készülők nem ismerik a fiatalokat: azt hiszik róluk, hogy egyrészt nem érdekli őket a politika, másrészt rájuk lehet tukmálni olyan szemléletmódokat, amelyekkel ők nem tudnak teljes mértékben azonosulni. Egyik sem igaz. Ráadásul fennáll a veszély, hogy éppen az erőltetés miatti ellenreakcióként egyre többen válnak valóban radikális politikai erők játékszerévé.
A felnőttek nagyrészt menthetetlenek: ha valaki hajlik rá, hogy egyáltalán belemenjen a holokausztról folytatott értelmetlen vitába, annak már rögzült álláspontja van. A gyerekek azonban még megmenthetők lennének egy tisztultabb, emberibb szemlélet számára, ha azt tapasztalnák, hogy a holokauszt nem oly mértékben preferált területe az oktatásnak, mint ma. Mert ez visszaüt. Gyakran érzem, hogy a holokauszthoz kapcsolódó állandó szóbeli, írásbeli feladatoknál, pláne a törvényi tiltásnál, többet jelentene, ha a tanár csak megkérdezne egy-egy kételkedőt: szereted Rejtő Jenőt? Szereted Radnótit? Mondd: hol vannak ők?