A magyar baloldal 1945 utáni párttörténetében vörös fonalként húzódik végig az az állandóan ismétlődő jelenség, hogy egyes politikusaik – érzékelvén a párt népszerűtlenségét – új mozgalmat hirdetnek, megújulást, szakítást a múlt bűneivel, hogy aztán hatalomra jutva maguk is elkövessék azokat.
Így volt ez már az MDP esetében is, az 50-es években, amikor a talonból előhúzták Nagy Imrét, Kádár meg előjött; így a Kádár-rendszer végnapjaiban Németh Miklós-Horn-Pozsgay előtérbe kerülésével; ez a szándék motivált, amikor a teljesen alkalmatlan Medgyessyt megpuccsolta Gyurcsány.
A Párt mai alakmása, az MSZP képlékeny állapotban van, még messze nem dőlt el, ki szerzi meg középtávon a vezetést, ki lesz a meghatározó személy. Én Gyurcsányt sem írnám le véglegesen – illetve dehogynem, csak hát nem rajtam múlik -, a Mesterházy-féle fiatalok egyelőre csak kirakatfigurák, pofozóbábuk, ezért érezheti magát Szili Katalin helyzetben, noha nem nyeregben. S ezért kívánja bemutatni az ismert kötelező gyakorlatot a Szövetség a Jövőért Mozgalom életre hívásával. „Szakítás a múlttal, hitelesség és újjászervezés” – ez mozgalma vitairatának a címe. Ilyen címmel bármelyik előd közreadhatta volna saját vitairatát: Nagy Imrétől Gyurcsányig mind.
Mindebben az a gyanús, hogy végignézve a névsoron azt láthatjuk, hogy a megújulást hirdetők maguk is részesei voltak, kivétel nélkül, annak a hatalmi struktúrának, amellyel utólag szakítani akartak. Még csak nem is sokadlagos szereplőként, hanem a hatalomgyakorlás első vonalában, tehát maguk is felelősséget viseltek / viselnek mindazokért, ami történt, s amivel szemben utólag meghatározzák magukat. Ez veti fel azt az elháríthatatlan gyanút, hogy itt ugyanolyan módszerekkel történő hatalomátmentés folyik évtizedek óta: a főszereplők változnak - nem jelentéktelen mellékszála a folyamatnak, hogy a mögöttük húzódó nagy párttömeg szinte alig -, de ennek csak az a célja, hogy maga Párt legyen folyton hatalmon, hogy így biztosítsák a túlélést és persze a pénzelosztás lehetőségét.
Hogy a jelenség valójában átverés, arra már az első nagy salto mortale után felfigyeltek: Mindszenty már 56-os beszédében kifejtette, hogy „Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél.” Vagy ugyancsak e korból idézi Romsics Ignác Pallavicini-Andrássy Borbálának, a „nagy” Andrássy unokájának naplóját: „Itt valami becsapás van. (…) Ez népbolondítás. Látták, hogy gazdasági csőd előtt állnak, látták, hogy egyre nő az elkeseredés. Meg kellett játszani a dolgot. Kiosztották a szerepeket. Önkritikát gyakorolnak. (…) Nagy Imre bűvészmutatványt ad elő. A kalapban zörgő bilincsek virággá változtak.” (Romsics I.: Magyarország története a XX. században, 379.o.)
A bűvészmutatvány kezdete vasárnap lesz, a szeánszot most épp Szili Katalin celebrálja. Előlegezzük meg a bizalmatlanságot!
