Szombaton munkanap volt, sokan dolgoztunk, így aligha értünk rá, hogy élő adásban kövessük a nemzeti csúcs fejleményeit. Magam pedig azt gondoltam, hogy ez az egész csak színjáték, annak viszont mélyen antidemokratikus, így hát akkor sem néztem volna, ha történetesen ráérek. Átolvasva a híradásokat, összefoglalókat: semmit nem vesztettem.
Egyébként pedig a nemzeti csúcs szombaton nem Pesten volt, az csak annak nevezte magát, az igazit itt rendezték, Egerben, a Dobó téren, ahol a kórházvédők tartották utolsó nagygyűlésüket a HospInvest készülődő „hatalomátvétele” ellen.
Nem vagyok jártas a tömegbecslésben, annak idején én Philipnek is elhittem, hogy kétmillióan vagyunk, úgyhogy számokat nem mondanék, hányan voltunk. Az biztos, hogy a Dobó tér megtelt, holott nem kis területről van szó: aki járt már Egerben, az tudja. Ez volt az első alkalom, hogy részt vettem a kórházvédők rendezvényén (noha mindig is közel álltak hozzám törekvéseik), most úgy gondoltam, félre kell tenni esetleges kifogásaimat (amelyekről többször is írtam), mert lényegét tekintve egyetértek velük, s meg vagyok győződve, hogy az igazság az ő oldalukon áll.
November elsején a HospInvest át akarja venni kórházunk működtetését 20 évre, s bár látszólag csak a működtetést privatizálták, ki fogja tudni 20 év múlva eldönteni, hogy mi a HI-é, s mi az, ami még a miénk? Ez kérem, bárhogy takargatják, valóságos privatizáció.
Abból pedig vannak tapasztalataink. A téren nem a társadalom legszegényebbjei voltak, nem a legműveletlenebbek: érdemes lenne egyszer meghallaniuk politikusainknak – akármely oldalon állnak -, hogy mi is az átlagember véleménye a magánosításról. Ez a köznyelvben az államilag biztosított szabadrablás szinonimája. S nyilván a kb. 1988-tól zajló folyamatok többnyire igazolják is ezt a vélekedést.
Különös hangsúlyt kap ez az álláspont az aktuális válság kapcsán, amikor az eddig az állam kivonulását, leépítését hirdetők követelik leghangosabban az állami beavatkozást világszerte. Heves megye tehát „jókor” privatizálja közkórházunkat, az már csak hab a tortán, hogy az egész folyamat törvényessége is nagyon kétséges.
Ettől függetlenül elképzelhető, hogy a HI „győz”, s november 1-től mégis a HI-é lesz a megyei kórház. Az erő, a hatalom egyelőre az ő oldalukon áll. Meggyőzni azonban nem tudnak. Ahhoz ugyanis olyasmire lenne szükségük, amivel híján van mind a HI, mind a megye szocialista vezetése: önmérsékletre, némi belátásra, döntésük megkérdőjelezhetetlen igazságosságára. Ezek egyike sem jellemző, aminek egyenes következménye, hogy a városban a feszültség akkor sem fog tompulni, ha a privatizációs folyamat az ő szempontjukból sikeresen zárul.
S hogy miért is ez volt az igazi nemzeti csúcs? Most patetikus leszek: mert itt a nép szólalt meg és nyilvánította ki akaratát: az a nép, amit Budapestről kizártak, aminek a feje fölött és amelynek kárára kívántak döntéseket hozni a gyurcsányi csúcson és itt helyben is, s amelyből néhány ezren most azt mondtuk: elég volt, ebből tovább nem kérünk. S torkig vagyunk azokkal a politikusokkal is – akármelyik oldalon állnak is -, akik képtelenek ennek meghallására.
Pedig nem ártana néha a saját érdekükben belehallgatniuk néha, miként vélekednek róluk szélsőségesnek egyébként egyáltalán nem mondható polgárok is: mondataik annyira tele vannak utálkozással, gyűlölettel, hogy az már-már riasztó. A törökökről beszélhettek így nálunk 1552-ben…
