Az áruló én vagyok. Talán sokan így fogják gondolni, ha elolvassák ezt a posztot. Jó ideig töprengtem, útjára eresszem-e az írást vagy hallgassak. Ez utóbbi könnyebb lenne. Talán célszerűbb is. Semmiképp nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy azonosulni tudnék a kormány álláspontjával, hogy bármiben is támogatnám őket.
A készülődő közszolgálati sztrájkról van szó. Mióta meghallottam a hírét, azóta gondolkodom, megírjam-e vagy sem, amit erről gondolok. Amint látható, döntöttem. Noha magam is közalkalmazott vagyok, ezt a sztrájkot ebben a formában, ilyen követelésekkel nem támogatom. Sajnálom. Nem tehetek mást. Nézzük, miért!
Egy sztrájkot akkor érdemes elkezdeni, ha:
A) a kitűzött célok mögött van társadalmi támogatás is;
B) van elég elszántság a résztvevőkben és a meghirdetőkben a végsőkig való kitartásra;
C) a sztrájkolóknak van annyi megtakarításuk, hogy kompenzálni tudják a kieső bevételeiket.
Nyilván lehetne még bővíteni a listát, de én ezeket tartom a legfontosabbaknak. Hogyan állunk jelenleg? Aligha tévedek nagyot, ha úgy vélem: egyetlen feltételt sem tudunk biztosítani.
A) A közszférában várható reálbércsökkenés valóban brutális. Példátlan. De brutálisan kétségbeejtő az ország helyzete is. Emberek százai lökik naponta az utcára, embereket, akik még csak tiltakozni sem tudnak, s nem védi őket szinte semmilyen törvény. Akiknek hangja nemhogy a Parlament falaiig nem jut el, de gyakran a településhatárig sem: itt 200, ott 300, amott 500 fős leépítés: egy tollvonás és kész. Nekünk, értelmiségieknek - hisz nagyrészt azok vagyunk – őket is hallanunk kell. Kell annyi szolidaritásnak lennie bennünk, hogy ilyenkor nem magunk miatt tiltakozunk, nem bért követelünk, amikor másnak talán még munkanélküli segély sem jut. Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a magyar társadalom jelenlegi állapotában aligha támogatna egy közszolgálati sztrájkot. Kellően beléjük programozták már, hogy sokan vagyunk (ez bizonyos területeken igaz is), túlterheljük az államot stb. Megítélésem szerint hatalmas tömegek még ennél is indulatosabban tekintenek ránk, s ezzel akkor is számolnunk kell, ha előbb-utóbb maguk is rájönnek: hoppá, hisz nincs is elég ápolónő, orvos, tanár, rendőr stb., vagy aki van, egyre alacsonyabb színvonalú munkára képes.
Ugyanakkor félni sem kell a társadalomtól. Sztrájk helyett tudatosítani kellene bennük: ekkora béresést szenvedtünk el, ezt kényszerből tudomásul vesszük, de ha ezt teszitek ti is, akkor végső soron ne csodálkozzatok, ha a közszolgáltatások olyanok, amilyenek. Nem kell szégyellni, hogy közszolgák vagyunk, bátran, büszkén, szemrebbenés nélkül ki kell állanunk igazunk mellett: nem élősködők vagyunk, hanem értetek dolgozunk, s aki mást mond, az vitaképtelen! Minden fórumon, minden alkalommal le kell szögeznünk, hogy az ország állapotáért nem mi vagyunk a hibásak, hanem a tiszteletre egyáltalán nem méltó vezetőink. Ki kell kényszeríteni valamilyen eszközzel, hogy a megszorításokból mindenki vegye ki a részét. Azok is, akik a nagy pénzlenyúlások haszonélvezői voltak: az ötmilliós férctanulmányokat készítőktől az alagút-, völgyhíd-, autópálya-építőkön át, a túlduzzasztott felügyelő bizottsági tagokig és a propaganda-megbízásokat elnyerőkig: az összes csókos haver. Az már minimális feltétele minden párbeszédnek, hogy ezeket a pénzcsapokat zárják el. Ne sztrájkoljunk tehát a magunk béréért, de a leghatározottabban követeljük: „Szabjunk más rendet dolgainknak!”
B) Mi a helyzet az elszántsággal? Az, hogy nem hiszek benne. A PDSZ kivételével a szakszervezetekben sem. Szerintem nem őszinte a keménykedésük, s a 2007 februárjában, egy hasonló helyzetben tapasztalt magatartásuk számomra elég bizonyíték erre. Az a gyanúm, hogy valójában ők is részei a színjátéknak: a kormány bekeményít, ők eljátsszák a harcos érdekvédőt, majd megelégszenek az odavetett májjal („Toldinak máj löketik vala”). Most talán még kevesebbel beérnék.
C) A harmadik feltételről ne is beszéljünk, ne nevettessük ki magunkat.
Ez van, kedves sztrájkra készülő kollégáim. Értem az indulataitokat, veletek is szolidáris vagyok, de dolgozni fogok,és nem azért, mert félnék. Senkitől nem félek. De magunkat féltem. Áruló lennék?
