Nemzeti ünnepeink hivatalos szónoki beszédeinek szinte rendszeresen visszatérő fordulata, hogy fogjunk össze, ezt üzeni a múlt, merítsünk példát eleink magatartásából, hagyjuk végre a széthúzást.
Március 15-e különösen alkalmas ennek hangsúlyozására, aki olvasta valaha az első felelős kormány névsorát, különösen pedig aki csak azt olvasta és semmi mást, az meg is nyugodhat: őseink tényleg példát mutattak.
Hogy példát mutattak, az kétségtelen: szinte mindegy is már, hogy a valóságban mi történt, március mítosza ettől függetlenül hat. Szeretjük Petőfit? Igen. (Az már más kérdés, hogy olvassuk-e, ebben nem vagyok biztos.) Tiszteljük Kossuthot, Széchenyit, a többieket? Természetesen. Elismeréssel adózunk az áprilisi törvényekért? Fő vonalaikért igen, legfeljebb itt-ott merülhetnek fel kritikák. És hát ott van a szabadságharc sok dicsőséges csatája, ott vannak a hazáért életüket adó „névtelen” tízezrek s a megtorlás áldozatai: ki merne szólni, megszólalni, kérdést föltenni, hogy mindez csakugyan így volt, ilyen egyértelműen?
Nem szándékozom mítoszt rombolni, mert tudom, hogy néha a mítosz nagyobb erőt ad, mint a valóság. Pusztán fel akarok mutatni egy másik nézőpontot, egy, a hősöktől nem is olyan távolit, Kemény Zsigmondét, aki maga is ellenzéki „reformer” volt , de forradalmár, no, az nem, attól távol állt.
Kemény a bukás után egy évvel, 1850-ben írta meg híres-hírhedt művét, a Forradalom után-t. A könyvet kevesen ismerik, mivel 1945 után nem fért bele a „Lobogónk: Petőfi”- mítoszba, a forradalmak öncélú kultuszába, az írás lényegében hosszú időn keresztül nem volt hozzáférhető. Kemény elfogult – a mítoszok is azok -, véleménye erős kritikára szorul, de talán nem teljesen érdektelen, hogyan láttatja a reformkor és forradalom nagyjait. Az idézetek tendenciózusan válogatottak, de szó szerintiek.
Kossuth és Széchenyi konfliktusa, politikai nézeteiken túlmenő személyes ellenszenvük közismert, ezzel nem is foglalkozom. Nézzük inkább, mit ír a kormány többi tagjáról:
„Batthyány gróf idegenkedett Széchenyitől, nem annyira az életben, mint a doktrínákban. (…) Batthyány szintúgy összeférhetetlen volt Szemerével. Személyesen is majdnem ellenségek valának. (…) Szemere nem szerethette Széchenyit és Batthyányt elvnél fogva, haragudott Klauzálra régi versenyzések miatt, hideg vala Eötvös iránt, és Deákban akadályt látott az ügyek fejlődésére nézve. Eötvös … a Kelet Népe írójára ( Széchenyi) sokáig neheztelt … Batthyány gróf által érzékenyen bántaték. (…) Eötvösnek csak egy hivataltársa iránt volt rögzött ellenszenve. Kossuthot értem. (…) Zala nagy fiának (Deák)… szintén alkalmatlan helyzete vala, különösen a fináncminiszter (Kossuth) irányában.”
Keményt olvasva nem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a ma fennen hangoztatott nagy összeborulási vágy talán eleve lehetetlent vár el a politikusainktól, talán nem is volt meg sosem, a múltban sem, és talán nagyon is rendjén való mindez. Talán 160 év múlva a mai közéletet bemutató írásokból is lekopnak az élek, talán azt mondják majd, hogy éltek itt emberek, magyarok, politikusok, közírók, akik sok mindenben nem értettek egyet, de mindannyian a haza ügyét tartották szem előtt.
Mennyire örülnék, ha ez utóbbiban mi, ma élők is biztosak lehetnénk!
