Tanulságos beszélgetést közölt a hétvégi Népszabadság Kertesi Gábor közgazdásszal, az Oktatási és Gyermekesély Kerekasztal tagjával. Kertesit gyakran lehet hallani balliberális médiumokban, legfőbb témája az iskolai szegregáció, most is e témában tett egy kört.
Ha alaposan végigolvassuk a beszélgetést, rájöhetünk, hogy legfőbb gondja a 6 és 8 osztályos gimnáziumokkal van. Az általános iskolákba való felvételiknél ugyanis 2007 óta mindenkinek van egy kötelező beiskolázást nyújtó iskolája, ha pedig a szülő egy másik iskolába is beadja a gyerek jelentkezését, akkor először a körzeti gyerekek, a más körzetből átjelentkezők közül azután a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek élveznek elsőbbséget, végül pedig mindenki más, sorsolás szerint, vagyis az iskolák nem válogathatnak jelentkezőik között: szegregáció kizárva, de legalábbis megnehezítve.
Nem így a 6 és 8 osztályos gimnáziumok. Nézzük, mit mond róluk Kertesi: „Azonban ma is ott vannak a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok, állami, alapítványi és egyházi intézmények egyaránt, amelyek az 5., illetve a 7. évfolyamra jelentkezők körében szabályszerűen felvételiztetnek, és így szelektálnak. 2006-os adatok alapján ezeknek az iskoláknak a 8. évfolyamán a diplomás, illetve érettségizett anyák gyerekeinek aránya 52, illetve 33 százalék. A 0-8 osztályt végzett anyák gyermekei pedig csak 3 százalékos részaránnyal képviseltetik magukat. Felvételiztetéssel mindig lehet kiskaput nyitni a gyerekek megválogatásához. Ezt korlátozni kellene.”
Ezek az iskolatípusok a szegregáció melegágyai, létüket a szakértő úr akként értékeli, hogy általuk a középosztály úgy vonul ki a helyi iskolából, hogy „közben adóforintokból teremt magának az állami iskolarendszer keretei közt, a szelekció révén egy lényegében magániskola-rendszert … közpénzből.”
Többszörösen is érintettnek érzem magam: egyike vagyok az általa megvetendőnek ítélt középosztálybelieknek, hiszen fiaim 8 évfolyamos gimnáziumba jártak/járnak (sőt: ha még lesz rá módom, lányaimat is oda szeretném járatni), jómagam pedig olyan gimnáziumban tanítok, ahol ilyen jellegű képzés is folyik, 16. éve osztályfőnöke is vagyok ilyen osztályoknak, tehát működtetem a kárhoztatott intézményeket.
Számomra a probléma a személyes érintettségen túl úgy merül fel, hogy egyrészt okozunk-e kárt ezekkel az osztályokkal valakinek, másrészt nagyobb hasznára van-e az oda fölvett gyerekeknek, hogy ilyen osztályokba járnak, mintha megmaradtak volna az általános iskolában? Az egész mögött pedig ott tornyosul a még lényegesebb kérdés: az elitképzés.
Az első kérdésre bizonytalan a válaszom. Elképzelhetőnek tartom ugyanis, hogy az általános iskolák, amelyekből osztályonként 2-3 kiváló képességű gyerek eljön, azok hátrányt szenvednek. Mivel a legmotiváltabb gyerekekről van szó, az ott maradók elől elveszhet a húzóerő, amit az iskola kárként élhet meg. (Nem is rajonganak értünk az általános iskolák.) Ugyanakkor mivel évfolyamonként már csak egy osztályt indítunk, városunkon túlnyúló beiskolázási körrel, könnyen belátható, hogy egy-egy általános iskolai osztályra vetítve nem nagy a veszteség, de semmiképpen nem akkora, hogy az megbontaná a maradék osztálykereteket.
Mindez a „kár” akkor vállalható fel, ha a gimnáziumokba bekerülők jobban járnak, mintha maradtak volna régi helyükön. Erre viszont határozott igen a válasz: egy 8 vagy 6 évfolyamon érettségizett gyerek messze jobban teljesít, mint 4 évfolyamos társa. Nem véletlen, hogy ezek az osztályok országos méréseken is messze az átlagot meghaladó eredményeket produkálnak, szinte 100%-os a felvételi mutatójuk, ami ma már majdnem semmit nem mond, viszont az már igen, hogy az ország legjobb egyetemeire kerülnek be. Megválaszolandó kérdés, hogy ugyanezek a gyerekek vajon hasonlóan teljesítettek volna-e, ha maradnak 8 évig általánosban, s csak utána kerülnek középiskolába? Itt viszont közvetlen tényekre nem támaszkodhatom – értelemszerűen-, a közvetett bizonyítékok viszont azt sugallják, hogy nem tudták volna megfutni ugyanazt a pályát a hagyományos keretek közt. Közmegegyezés van ugyanis arról, hogy az általános iskolák felső tagozataival baj van. Ha ez igaz, akkor tenni kell ellene valamit, de semmiképp nem úgy, hogy eltorlaszoljuk azok lehetőségeit, akik kiutakat keresnek, s ezt a 6 és 8 évfolyamos gimnáziumokban találják meg.
Ezeknél is fontosabb azonban az a szemléletmód. A „fölkent” balliberális szakértők állandó témája az esélyegyenlőség. Igaz: fontos, szükséges az esélyegyenlőség. Ők viszont rendre úgy értelmezik a fogalmat: ez akként valósuljon meg, hogy jók és gyengék, motivált és érdektelen tanulók és szülők ugyanazt kapják. Olyan ez, mint a kommunizmus: mindenkit szeretnének egyenlővé tenni - a földdel. Beledöngölni a gyorsabban haladókat, az elhivatottabbakat is a sárba, megfosztani azokat a szülőket is a lehetőségtől, akik akarnak valamit az iskolától, gyerekeiktől. Holott az igazi esélyegyenlőség nem ilyen: mindenkinek biztosítja ugyanazokat az induló lehetőségeket, a továbbiakban viszont csak érdem és szükség szerint.
Kertesi úr végső tanulsága pedig egyenesen hazugság, hangulatkeltés a középosztály ellen. A középosztály ugyanis nem közpénzből teremti meg az általa kvázi magániskolának minősített iskolarendszert, hanem saját adóforintjaiból. Sőt mi több, ő tartja el azokat is, akiket Kertesi út szerint az oktatásban szegregál.
