Várható volt, hogy nem fog következmények nélkül maradni Liane Lane fotósorozata: a magát művésznek valló hölgyemény többek között a turult örökítette meg, csőrében egy feltehetően gumiból készült alkarral, természetesen "minden politikai felhang nélkül".
A kisasszony nevét akkor hallottam először, amikor nevezetes akciójáról olvastam, s bár nem ismerem történelmi felkészültségét, nagy összegben mernék rá fogadni, hogy nem önszántából választotta a turult. Kizártnak tartom, hogy ismerné a magyar hiedelemvilágot, valószínűleg ostoba senkiházi, aki látványos-botrányos akcióival képes hírnevet szerezni, miután másra nem futja tehetségéből, nála csak a súgói aljasabbak, akik felhívták a figyelmét, mivel is tudna a hírekbe bekerülni: így esett a választás a turulra. Aki pedig az alkarban nem veszi észre a Szent Jobb imitációját, az egyszerűen hazudik. Hogy aztán „művészünk” tudta-e vagy sem, mibe tenyerel bele, szinte mindegy:súgói tudták, tehát provokáltak.
A közélet és a média azon része, amely irtózik a turul látványától, és legszívesebben azonnal nekiesne a Samunak nevezett kalapáccsal, jól szórakozva tálalta a sajátos performance-ot, művészetként értékelve az akciót. Senki nem tiltakozott ellene, hogy azért ezt talán mégsem kéne, azért ez bántó lehet sok ezer-százezer ember számára: cinkosan hallgattak, talán még jót kuncogtak is magukban.
Ugyanezek a körök most antiszemitizmusról beszélnek, hiszen egy másik „művész” disznócsülköket rakott a Duna-parti holokauszt emlékmű cipőibe, a rendőrség közösség elleni izgatás miatt nyomozást indított, Suchman Tamás pedig egyenesen cipőpucolásra hívja fel a „haladó közvéleményt” az akció miatti tiltakozásul.
Szögezzük le, hogy természetesen botrányos dolgokról van szó. Két egyformán botrányos dologról. Jó érzésű embernek mindkettőt el kellene ítélnie, tudva, hogy mindkettő fájdalmat okoz nagyon sokaknak. A turulon végrehajtott művészkedés éppúgy fájhat sokaknak, mint a Duna-parti emlékmű meggyalázása: a kettő közt semmi különbséget nem látok. Ehelyett a legrosszabb (és szokásos) forgatókönyv szerint mennek az események: a turul miatt tiltakozik a jobb és szélsőjobb, a másik miatt pedig a ballib tábor, továbbá hol rejtettebben, hol nyíltan vigyorognak a másik „kárán”. Járjuk a régi táncot, és senki nem hajlandó átérezni a másik sértettségét, fájdalmát, egy csöppnyire sem.
Tegyünk egy tétova kísérletet, jelentsük ki itt a blogon, hogy elítéljük mindkét akciót, s nem örülünk az emlékművek meggyalázásának akkor sem, ha az egyikhez szorosabban kötődünk, mint a másikhoz, és még akkor sem, ha egyikhez sem kötődünk érzelmileg.
Mert mindkettő egyformán a miénk, magyaroké.
