Az elmúlt napok sajtója tele volt a pécsi gyilkossággal. A közfigyelem érthető, ilyen jellegű iskolai lövöldözés szerencsére nálunk még nem mindennapos esemény. Remélhetőleg nem is lesz az, a pécsi eset pedig megmarad a rendkívüli ügyek között.
Sajnálatos azonban, hogy másfajta kivégzések, gyilkosságok legfeljebb pár soros felületet kapnak, annyira megszokottak. Pénteken Tolnanémediben brutálisan agyonvertek egy 82 éves idős nénit, s mint mára kiderült: ugyanazon a napon Helvécián is megöltek egy idős házaspárt: a férfi 83, a neje 74 éves volt. Szüleinket, nagyszüleinket. Nincsenek szakértői nyilatkozatok, pszichológiai elemzések, kerekasztal-beszélgetések, felháborodott blogok, csak pár sor a lapokban.
Megszoktuk már: tegnap ők voltak soron, ma valaki más. Talán a te nagymamád, édesanyád. Az enyémek már nem, mert nem élnek. Ha élnének, minden nap félhetnék, mert abban a kis faluban – mit beszélek: ma már város! -, ahol leélték életüket, ugyanolyanok a körülmények, mint Helvécián vagy Tolnanémediben. Vagy bárhol a vidéki Magyarországon.
Megszoktuk már. Talán még a rágógumit sem köpjük ki, nyeljük le felháborodásunkban. Értük nem demonstrál senki, nem jelennek meg a jogvédők, nem teszi tiszteletét Draskovics, vagy azok hasonszőrűek, akik egyéb esetekben mindent megígérnek: pénzt, paripát, fegyvert, és százszor elmondják: ilyet nem tűrünk tovább. Úgy tűnik: mégis tűrünk, csak szelektíven.
A vidéki Magyarország végzetesen magára maradt. A közbiztonság nulla: csoda-e, ha sok helyütt megváltóként tekintenek a Jobbikra és a Gárdára?