A kőműves
A múlt héten Polgáron tüntetést tartottak az MSZP-s polgármester-képviselő ellen, aki gyanúba keveredett egy 30 milliós csalás elkendőzése ügyében. A tüntetésről a helyi és az országos sajtó is beszámolt, az Indexen pedig címlapra került egy blog, mely a tüntetők egyikén gúnyolódott, finoman persze az egész jobboldalt is ütve. Ehhez az alábbi kép 
adott alkalmat. Való igaz, hogy aki a Himnusz jegyében tiltakozik, annak helyesen kellene leírnia az első sort (is). ( Érdekességként megjegyzem, hogy Kölcsey a kéziratban a megfelelő helyen az „Áld” változatot használta.) Emellett a táblán más, részben helyesírási, részben nyelvhelyességi hibák is előfordulnak. De nem ezért írok, hanem mert a táblát tartó emberre – akit méltányosságból „levágtam” a képről – ráismertem. Ő építette a házunkat.
Ma közel járhat a 70-hez, úgy tudom, a mienk volt az utolsó ilyen munkája. Két segéddel dolgozott mindössze, s az alapok kiásásától kezdve a cserepek felrakásáig mindent ők csináltak a házon. Két évbe telt, míg végeztek, de aki új látogatóként jön hozzánk, mindenki megjegyzi, hogy ilyen igényes, kiváló minőségű kőművesmunkával ma már alig találkozni. Vagyis a helyesírással hadilábon álló idős bácsi mesterségének az egyik legkiválóbb művelője volt.
Három éven át ( a házunk felépítése előtt bontott, garázst épített nálunk) napi kapcsolatban voltam vele, sokszor beszélgettünk más témáról is, különösen a történelem és a politika érdekelte, s azt hiszem, megkedveltük egymást. Bár nézeteik sok tekintetben nem egyeztek, tőlem jelentősen jobbra állt (1996-98-ban járunk), értékeltem viszonylagos olvasottságát, igényét egyfajta kultúrára, s végtelen jóakaratát, emberszeretetét. Sosem tudtam meggyőzni bizonyos történelmi folyamatok, események általam helyesnek vélt értelmezéséről; magyar –és történelemtanárként nagyon tisztelt, elismerte, értékelte „tudásomat”, de biztos volt benne, hogy néhány „alapvető” dologról nem tudhatom az igazságot ( pl. semmilyen bizonyítékkal nem lehetett meggyőzni, hogy Erdélyben már a 18. században többségben voltak a románok). Az elvakultság és a kedvesség, türelem, józanság különös „kevercse”volt, s mindezzel együtt nagyon szeretetre méltó. Ez a tábla bizonyos tekintetben szerintem mindezt kifejezi, hű tükre egyéniségének.
A portás
S. bácsit mintegy 6-7 éve ismerem. A lányaim még kicsik voltak (2-3 évesek), mikor egyszer séta közben véletlenül szóba elegyedtünk, s kiderült, hogy egy közeli iskolában hétvégi portás, afféle őrző-védő. Ettől kezdve többször meglátogattam, a lányok játszottak az iskola pályáján, s közben mi hosszan elbeszélgettünk.
Gyári munkás volt évtizedeken át, becsületesen dolgozott, tehát nyugdíj mellett szüksége volt egy kis jövedelem-kiegészítésre. Barátságos, nyílt, kedves embernek ismertem meg, szerettem vele beszélgetni. 2-3 éve otthagyta a portáskodást vagy elküldték, azóta ritkán látom, s ha néha összefutunk, felületesen szót váltunk, de látom az arcán, ő is örül nekem.
S. bácsi néhány nappal ezelőtt néggyel előttem állt egy üzletben a pénztárnál. Mellette volt az újságos rész. Még nem vett észre, benyúlt a napilapok közé, s tévedhetetlen magabiztossággal kosarába tett – egy Népszavát.
Nemigen kell mondanom, hol állok én eme napilaphoz képest, nem is fontos. A két öreg rokonsága izgat. Bár a rendszerváltás előtt mindketten a „munkásosztályhoz” tartoztak, egyik sem volt a rendszer kegyeltje; ugyan folyton rájuk hivatkoztak, nevükben kormányoztak, valójában mindkettőjüket kegyetlenül kizsákmányolták a szó „klasszikus” marxi értelmében. Hogy jutott el ebből az egyik a MIÉP-hez, a másik pedig balszélre, érdekes lenne megtudni.
De túl a MIÉP-en, túl a Népszaván, véleményem irántuk semmit sem változott: továbbra is nagy tisztelettel tekintek rájuk. Megerősítették bennem, amiben mindig is hittem: végül is nem az a fontos, ki hol áll, nem az a fontos, kedves olvasóim. Éljenek sokáig!
