A napokban megnéztem végre Bollók Csaba filmjét, az Iszka utazásá-t.
Nem vagyok elfogulatlan. Részrehajló vagyok: a rendező abban a gimnáziumban végzett, ahol tanítok, ráadásul egyidőben jártam vele egyetemre.
A mozinak két kijárata volt ugyan, de mindkettőtől nagyon távol ültem, a széksorok tömve voltak: ez az egyetlen magyarázata annak, hogy nem hagytam ott a filmet. Többször megfordult ugyanis bennem, hogy jó lenne kimenni, mert végig azon küzdöttem, hogyan tudnám leplezni fel-feltörő zokogásomat. A nyitó jelenettől kezdve szinte folyamatosan sós könnyfátyolon át néztem a vásznat, s mire végetért a vetítés, a megrázkódtatástól, a felzaklatottságtól alig bírtam felállni, ültem, mint akit letaglóztak.
Mégis jó, hogy végignéztem, nélküle sokkal szegényebb lennék, úgy gondolom.
Alighanem ilyesfajta élményre gondolhatott Arisztotelész, amikor a katharzisz mibenlétét tárgyalta: a film által kiváltott hatás rendkívül összetett elegye volt a megtisztulásnak, félelemnek, haragnak, részvétnek – rám még film nem volt ilyen hatással.
Nyilván ahogy öregszem, ahogy látom magam körül a gyerekeimet, egyre érzelgősebb leszek, s még miközben e sorokat írom, el-elfutja a szemem a könny, vissszagondolva a filmre.
Megrendítő ez a kislány. Nemcsak a története, hanem jelenléte a vásznon. Varga Mária ugyanis nem játszik. Él. Ilyen hiteles módon egyetelen színész sem lett volna képes szerepét visszaadni, nincs olyan gesztusa, szava, amiben valamilyen hamisságot, kimódoltságot, színészi játékot felfedeztem volna.
Számomra a film a művészet mibenlétéről is hatalmas tanúvallomást jelent a divatos művészeti irányzatok, felfogások ellen. Visszatérést ahhoz az elvhez, hogy a művészet alapvetően a valóság sajátos utánzása, mimézisz. Hogy az öncélú formai játékok, ha nincs mögöttük valóság, élet, soha nem képesek, még a legtehetségesebbeknél sem ilyen hatás kiváltására.
A film után az is megfogalmazódott bennem, hogy még jobban át kell gondolnom, miről és hogyan írok a blogomban. Leginkább a cigányokról. Iszka megmutatta, hogy nincs olyan nyomor, kétségbeejtő helyzet, amelyben ne lennének olyanok, akik meg tudják őrizni emberségüket. Hogy nincs olyan bűnös ember, akit mi emberek elítélhetnénk, akinek kapcsán ne kellene feltennünk azt a dosztojevszkiji kérdést: nem vagyok-e én is oka annak, hogy az a bűnös ember így viselkedett, ilyenné lett. Hogy a nyomornak vannak olyan infernális bugyrai, amelyben már nem lehet bárkit is bűnösnek tartani. Hogy csak az odaadó szeretet képes megváltani a világot, vagy ha erre nem is képes, mégiscsak e viszonyulással közeledhetünk a másik emberhez.
Úgyhogy a magam részéről ezután semmit nem írok a cigányokról. Nem tudok segíteni rajtuk, egyikőjükön sem. Még azokon sem, akik megérdemelnék. Hallgatok tehát.
