„Valakinek a véreb szerepét is el kell vállalnia, és én nem riadok vissza a felelősségtől” – mondta a német belügyminiszter 1919 januárjában, mikor parancsot adott a forradalomcsináló bolsevik zavargások leverésére.
Nos, Gyurcsány Ferenc az Idősügyi Tanács soron kívüli ülésén (a szervezetnek ő az elnöke) láthatóan nem vállalkozott erre a feladatra, inkább pitizett, mint egy félelmében „becsinált” pudli. A nyugdíjasoknak udvarolt, hátha „dobnak” még egy szavazatot a kellő időben számára. A svájci indexálást egyenesen „nemzetstratégiai” kérdésnek nevezte, mintha ezen múlna a „köztársaság” fennmaradása, ismertette a nyugdíjasok számára valóban imponáló intézkedéseket (13. havi nyugdíj, a nyugdíjkorrekciós program, a méltányossági nyugdíj és az egyszeri segély bevezetése), melyek eredményeképpen az elmúlt tíz évben a nyugdíjak reálértéke összességében közel 60 százalékkal nőtt, és a tíz évből csak a tavalyiban esett vissza, s ígéretet tett, hogy kormánya nem kíván változtatni a nyugdíjpolitikáján az ország és a nyugdíjasok érdekében. Mindez persze aligha a nyugdíjasok iránti olthatatlan szeretetből jutott eszébe: beszéde beilleszkedik a szerencsétlen Orbán-beszéd elleni fellépés-sorozatba.
Fájdalom, így nekem jut a hálátlanabb feladat: a véreb szerepe.
Előre figyelmeztetek mindenkit, ne gondolják, hogy nyugdíjasainkat általában gyűlölöm: nekem is voltak szüleim, nagyszüleim, igaz, egyikőjük sem él már, s bár egyre kevésbé valószínű, de ha megélem az X évet ( X>65), én is lehetek még nyugdíjas. Nem, nem gyűlölöm őket (sem), de a helyükben elgondolkodnék néhány dolgon.
Például azon, hogy valóban az ő helyzetük-e a nemzetstratégiai kérdés? Mert szerintem sokkal inkább az, hogy hány gyerek és hová születik ma és a közeljövőben! (Ezért a „hová”-ért már látom, mint indulnak be a jó szimatú antirasszisták, de akkor is vállalom.) Leendő nyugdíjasként úgy gondolom – s ezt ajánlom a mostani „szépkorúak” ( már a szó is milyen hamis) figyelmébe -, sokkal inkább arra kellene a szűkös forrásokat irányítani, hogy minél több gyerek szülessen. Valahol olvastam egy találó hasonlatot a nyugdíjasok és a gyermekek „közgazdasági” kapcsolatáról. Ha Robinson egyedül marad a szigetén, s minden évben egyre több fontot rak félre, öregkorára gazdagon hal majd éhen, mert nincs, aki segítsen neki. Ha viszont Péntekre költi pénze jelentős részét, soha nem gazdagszik meg, de attól sem kell félnie, hogy öregkorában nem lesz, aki gondját viselje.
A hasonlattal persze nem állítom, hogy nyugdíjasaink tömegeikben meggazdagodtak, de tény: minden más társadalmi szegmenshez képest jobban jártak az elmúlt évek során. ( Megbocsáthatatlan bűne a Fidesz-vezérkarnak a 2006-os kampányban elővett 14. havi nyugdíj ígérete: még most is ég a pofám miatta, helyettük is.)
Elvárnám, hogy nyugdíjasaink látnák: lányuk, fiuk, unokáik jövője már fontosabb; hogy szocialistáink csak azért fordulnak feléjük, mert nagy tömegben lehet szavazatot szerezni tőlük (ezt kívánta gyalázatos módon a Fidesz is 2006-ban elérni); hogy 2002-ben lényegében ők segítették hatalomra Medgyessyt, aki eszeveszett osztogatásával elindította a lejtőn az országot, s ezért bizony nyugdíjasaink is felelősek; látnák, hogy Gyurcsányék valójában mélyen lenézik, gyermekként kezelik őket, s ez a gyermeki gondolkodásmód nagy tömegekben már valóban jellemző is rájuk: minden kell és most azonnal!
Egy vigaszom van: a szervezeteik talán nem tükrözik teljesen az egyes személyek gondolkodását. A felelősségük akkor is fennáll: miért nem zavarják el vezetőiket?
