Ma déltájban jöttem haza lányaimmal a strandról. Az út egy patak mentén vezet, egyik oldalán jöttünk mi, a másik oldalon féltávnál feltűnt két kislány, akik szemmel láthatóan egy számukra nagyon nehéz szatyrot cipeltek, kezüket időnként váltogatva. A gyerekek olyan korúak lehettek, mint az enyéim, 8-9 évesek, az egyiken egy túl hosszú, vastag rózsaszín szoknya volt a meghatározó viselet, a másik olyan hálóingforma egybeszabott ruhában volt, de ez is egészen a bokájáig lelógott. Nem láthattam, mit cipelnek, talán élelmiszerboltban lehetettek, hiszen a közelben nincs más típusú üzlet. Ha nem állnak meg, akkor is ki lehetett volna találni, hová mennek: a kislányok cigányok voltak, nyilván a leányanyák átmeneti szállására igyekeztek. Ott meg is álltak, befordultak a kapun, eltűntek.
Az út, amelyen jöttek, egyenes, hosszan belátható. A szállás kerítésénél 20 év körüli cigányok ácsingóztak vagy tízen, férfiak és nők vegyesen. Senki nem ment eléjük, senki nem segített nekik, pedig éppúgy látták őket, mint én, ráadásul a pataknak azon az oldalán voltak, amelyen a kislányok közeledtek.
Megfigyeltem már magamon, hogy nehezen bírom elviselni, ha a sajátjaimmal egykorú gyerekeket látok szenvedni. Ahogy öregszem, egyre érzelgősebb vagyok. A két kislány képe azzal a hatalmas, nehéz szatyorral nem megy ki a fejemből, éppúgy, mint a mellettük napozó, trécselő, láthatóan unatkozó cigányoké sem.
Bár ezer más dologgal lehetne bizonyítani, mégis, ez a kép az, ami arra ösztönöz, hogy leszámoljunk egy legendával. Ez a legenda pedig úgy szól, hogy a cigányok kiváltképp szeretik a gyerekeket. Általában akkor jön ez az állítás elő, ha már semmilyen pozitív érvet nem tudnak a cigányok mellett felhozni, akkor hivatkoznak előszeretettel kultúrájukra s gyermekszeretetükre. Egyik sem létezik. Ez az igazság, sajnos. Ezen nem változtat az sem, ha nyilván vannak köztük, akik éppúgy szeretik gyermekeiket, mint én, s a kultúrában is fel lehet mutatni neves személyeket, mint pl. a nemrég meghalt kiváló költőt, Osztojkán Bélát, akivel 25 éve még egy tágabb baráti kör tagjai voltunk. De az élet minden elemét átfogó kultúrájuk nincs, gyermekszeretetük legendája pedig egyszerűen fogalomzavar: a gyerekszámból kiindulva következtetünk rá, holott ez csak annyit mutat, hogy szeretnek gyereket csinálni.
A szeretet ugyanis nem abból áll, hogy agyonverjük, aki a mi figyelmetlenségünk miatt utcára szaladó gyereket elsodorja autójával. A szeretet elsősorban felelősségvállalás és gondoskodás – ki mondhatná, hogy ez jellemző rájuk? Ahogyan semmilyen más területen, úgy a gyermeknevelésükben sem figyelhető ez meg. Kezdve a szülészeti osztályok folyosóit telefüstölő „anyáktól”, a gyermekeik eltartását meg sem kísérlő családokon át egészen azokig a felnőttekig, akik tétlenül nézik, hogy szakadnak meg kisgyermekek a hatalmas terhek alatt. Ez bizony nem a szeretet. Ezek a felelőtlenség példái, amelyeket a végtelenségig lehetne sorolni, sajnos.