Évek óta gondolkodom azon, mi az oka annak, hogy az állami iskolák bizonyos területeken fokozatosan lemaradnak más, alapítványi, egyházi intézményekhez képest. Ez a lemaradás egyelőre nem a tanítási színvonalban, a diákok elért teljesítményében figyelhető meg, de más vonatkozásban nagyon is szembetűnő.
Én egy nagy múltú állami gimnáziumban tanítok, közvetlen szomszédságunkban van az örök rivális iskola, amelyet a rendszerváltás után visszakapott a katolikus egyház, náluk ebédelek, így minden nap belelátok valamelyest életükbe. A rendszerváltás előtt mindkét épület egyformán lepusztult volt, azóta a miénk csak romlott, az övék egyre csinosabb lett, a felújítások, beruházások folyamatosak, csak magára az épületre több pénzt költhettek, mint mi az utolsó 50 évben. Az oktatási kormányzat és az egyházak között évente kitör a vita az iskolák finanszírozásáról, komoly közgazdászok is nehezen igazodnának el, kinek van igaza: a szomszédban látottak esetleg félrevezetőek lehetnek: nem tudom, nincs-e valamely más forrásuk, amely kívül van az említett vita tárgyát képező juttatásokon. A magam módján pedig még örülök is sikerüknek, hiszen jó látni, hogy a városban nemcsak a bankfiókok újulnak meg, hanem néha egyes oktatási intézmények is. Ha pusztán az épület alapján kellene dönteni egy gyereknek és szüleinek a továbbtanulásról, akkor sem kerülünk feltétlenül hátrányba: a 250 éves ódon falaknak is megvan a maguk hangulata, igaz, ezt olykor elrontja, hogy gerendákkal kell alátámasztani a tetőmennyezetet, hogy ránk ne omoljon.
A lemaradásunk mégsem e téren a legfontosabb, hanem a nevelési lehetőségekben. Az egyház a maga szellemiségével, követelményeivel optimálisabb keretet tud biztosítani az oktatás-nevelés elválaszthatatlan folyamata számára, mint az ebben ezernyi eszközzel, rendelettel korlátozott állami iskola. Mi, a „modern”, liberális pedagógiának vagyunk az áldozatai, pedig ami modern, az nem biztos, hogy jó a gyerekek és tanáraik számára, de ami jó, az mindig „modern”. A gyermek- és szülőjogok tágítása csak látszólag szolgálja az ő érdekeiket. Valójában éppen megfosztja a diákokat annak lehetőségétől, hogy szabályokat tanuljanak, önfegyelmet, közösségi szellemet, az önérvényesítés korlátozását, holott ezek szerintem sokkal inkább „kulcskompetenciák”, mint amiket a különféle, évente változó tantervek előírnak. Biztos vagyok benne, hogy egyre növekedni fog azon szülők tábora, akik gyermekeik számára úgy választanak iskolát, hogy mérlegelik: melyik típusú intézménynek vannak nagyobb nevelési lehetőségei. Mert oktatni majdnem minden iskolában többé-kevésbé egyformán tudnak: az egyes intézmények közt inkább abban van különbség, hogy kik jelentkeznek oda. Márpedig egy határozott, szilárd, nem évente változó elveken nyugvó gimnázium sokkal inkább vonzó lehet a legjobbak számára is. S ez az, amitől félek.
Tudom, hogy ha valaki olvassa majd ezt a posztot, meg fogja kérdezni magában, mit teszek annak érdekében, hogy ez ne így legyen, és ha ilyen jó véleményem van a szomszédról, miért nem ott tanítok? Az első kérdésre nem válaszolhatok az öndicséret vagy az álszerénység látszata nélkül: ebben illetékesebbek tanítványaim. A második azonban megválaszolható: nem megyek máshová, mert nem a távlatilag jobb helyre vágyom, hanem azt szeretném, hogy az én iskolám legyen a legjobb vagy ugyanolyan jó. Nem megyek továbbá azért, mert „valláskárosult” vagyok, amin azt értem, hogy az egyház kívánta értelemben nem érzem magam vallásosnak, s nem akarok képmutatóbb lenni a kelleténél nagyobb mértékben. De lehetőségeiket néha irigylem.
