A ránk szabott sors elviselésének egyik gyakori eszköze, hogy az ember a maga helyét értelmezve összehasonlít. Azzal vigasztalja magát, hogy „nekem ugyan nem olyan jó, de mi ez ahhoz képest, amit X-nek kell átélnie.” (A viszonyítás „felfelé” is működik ugyan, „bezzeg Y milyen jól él”, ez azonban korántsem olyan vigasztaló, sokkal inkább frusztrációt kelt.)
Ez a jelenség működik akkor is, ha országunk állapotát tesszük mérlegre, de akkor is, ha a magunk helyét értelmezzük.
Tanárként gyakran hallom kollégáimtól, ha valami probléma akad a gyereknevelésben, vagy ha tudomásul kell venni valamilyen nem tetsző jelenséget: mi még csak nem szóljunk semmit, mert nekünk jó dolgunk van ahhoz képest, ami a ….-t jellemzi (ekkor mindenki ugyanazt az intézményt nevezi meg, amit én most nem teszek, mert nem a konkrét iskola a lényeges). És valóban, nekünk, akik egy jó közmegítélésnek örvendő gimnáziumban élünk, lényegesen jobb és könnyebb dolgunk van, mint az összehasonlításkor említett iskolában tanítóknak: elő nem fordulhatna (remélem, nem is fog), hogy gyerekeink egymás „leverésének” módjaival töltenék a szüneteket, ami ott – mondjuk úgy – nem ritka esemény.
Burokban élünk.
A nem érintett közvélemény sem rendelkezik ismeretekkel arról, milyen viszonyok vannak egyes középszintű intézményekben. Tegnap többször is hallottam annak a dombóvári iskolának rokonszenves igazgatóját nyilatkozni, ahol szeptember óta terrorizálták néhányan társaikat. Elkeseredve mondja: 15 (!) biztonsági kamera van felszerelve a folyosókon, de nem tudnak minden zugot bekamerázni, így fordulhattak elő a rablások.
Úristen, hol vagyunk? Én még nem láttam ilyen szerkezetet csak ott, ahol reális esély van a rablásra, bűncselekményre: ezek szerint az iskola már ilyen hely? Tömeges gyilkosságok még nem történtek ugyan, de halálos kimenetelű verekedés igen: az oktatás ilyen veszélyes üzem lett? Hogyan maradhat meg a közoktatásban olyan gyerek, aki a hírek szerint volt már büntetve, mert hasba szúrt egy nőt? (Most csak rabolt, a kést mellőzte, köszönet érte.)
Mivel van összefüggésben az oktatásnak, iskolarendszernek ez az irtózatos leromlása, lezüllése? Saját iskoláimra emlékszem, a 70-es, 80-as évekből: nemhogy tizenöt kamera figyelte volna, mi történik: azt sem tudtuk, mi is az; de azt igen (és el is fogadtuk), hogy ha F. Karcsi bácsi, az igazgató végigmegy a folyosón, nem tanácsos találkoznia vele annak sem, aki példamutató magaviseletű, mert egy „koki” nélkül ő sem ússza meg. Most meg 15 kamera is kevés. Mire a folyamatos változtatás, ha közben egyre csak zuhanunk?
