„Я к вам пишу – чего же боле ?
Что я могу эщё сказатъ?”
Что я могу эщё сказатъ?”
Sietek megnyugtatni mindenkit, hogy nem az oroszok vannak az Index „spájzában”, ez a kis idézet csak példaként áll itt, a miniszterelnök kérte hasonló szívélyességű levélben Orbán Viktort, hogy legyen kedves, vegyen már részt a gazdasági csúcson. Bár mindketten ahhoz a korosztályhoz tartoznak, akik még valószínűleg el tudják olvasni az orosz szöveget, (talán kívülről is tudják), azért biztonság kedvéért idézem Áprily Lajos örökbecsű fordítását:
„Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?”
„Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?”
Ez a megalázkodás, leereszkedés azonban látszólagos. Miniszterelnökünk a maga módján nagyon is okos ember, jól tudja, hogy valójában ismét felállította azt a csapdát, amely néhány hete nem a kívánt vadat fogta meg: a közvélemény szemében a nagy egyeztető szerepében tűnhet fel, ellenfele, ha visszautasítja a felkérést, árokásónak minősülhet, ha elfogadja, akkor pedig hitelesíti a kormány gazdaságpolitikáját. Vagyis valójában a levél, vele együtt az újabb csúcs közönséges PR-fogás. (A csapda Sólyom Lászlóra csapódott, aki 5%-ot vesztett a népszerűségéből nagyon is indokolt távolmaradásával: http://nol.hu/belfold/lap-20081110-20081110-42.
Mivel lehet a hátsó szándékot, a kirakatpolitikát bizonyítani?
Közvetett módon azzal, hogy már az első, a Nemzeti Csúcs is az volt. Bizonyítható ugyanis, hogy a kormány a legfontosabb döntését, az IMF-hitel felvételét, elhallgatta a résztvevők elől.
Október 18-án rendezték ezt az összejövetelt. A hitel szóba sem került. Nem telt bele 10 nap, már kész tényként közölték a hírügynökségek a kormány és az IMF megállapodását. Elképzelhető-e, hogy egy ekkora horderejű ügyben a Nemzeti Csúcs után kezdték meg a tárgyalásokat, s rögvest meg is állapodtak? Akiben egy Verne Gyula veszett el, az persze el tud sok mindent képzelni, én nem tartozom közéjük. Inkább azt gondolom, a tárgyalások már folyhattak az IMF-fel október 18-án is, de valamiért erről Gyurcsány Ferenc nem szólt. Nem, mert valójában nem is akarta a döntésekbe beavatni a jelenlévőket, de azért be akarta söpörni annak előnyeit, hogy lám, milyen kedves, aranyos ez a pápai fiú, hogy ilyen nyitott, kompromisszumokra kész, bezzeg az a „szemét Orbán…” Ez az érzet annyira megtetszett neki, hogy újra és újra el akar jutni a csúcsra (ezzel persze gyakran vagyunk így mi is, igaz, intimebb közegben…), hátha hoz a konyhára további egy-két százalékot, s hátha el lehet maszatolni, hogy ki is a válság első számú felelőse, kinek is köszönhetők a készülő megszorítások.
Orbán helyesen teszi tehát, hogy kosarat ad. Egyébként sem hiszek a nagy összeborulásokban, szerintem a más demokráciákra való ilyetén hivatkozások is eltúlzottak. Egy demokratikus jogállamban ugyanis minden politikai szereplőnek: személynek, pártnak, intézménynek megvan a világos felelőssége és hatásköre. A kormány irányít, az ellenzék tiltakozik, ellentmond, más véleményen van, alternatívát állít: különben betagozódhatna a kormánypártba. Ez persze nem jelenti, hogy automatikusan igaza is van, s ez a poszt sem szól arról, hogy a konkrét gazdasági lépések közül a kormányé vagy az ellenzéké-e a helyesebb. Csak arról, hogy „tegyük a dolgunkat, barátaim”. Mindenki a magáét.
Még akkor is, ha ez néhány százaléknyi pontvesztéssel jár.