Valószínűleg a levert lengyel szabadságharcok után (1795, 1831, 1863) terjedhetett el Magyarország egyes vidékein az a kifejezés, hogy valakinek „lengyele” van, s ekkor még a befogadott menekültekre vonatkozhatott. Mikszáth kissé más vonatkozásban is említi, (Pongrácz grófnak volt ugyan saját, valódi lengyele: Pruzsinszky Szaniszló – Beszterce ostroma), nála már előfordul „rokonainál élő elszegényedett magyar nemes” jelentésben pl. a Fili-ben. Mára a szó kikopott a köznyelvből, én is csak azért használom, mert szeretem.
Az én lengyelem egy hajléktalan.
Előrebocsátom, hogy nem akarom magam fényezni egyáltalán, viszonyunk nem problémamentes, éppen azért írok, mert kíváncsi vagyok, meddig lehet, kell elmenni egymás megsegítésében, az elesettekkel való törődésben.
J. bácsit 3-4 évvel ezelőtt ismertem meg. Becsöngetett, hogy adjak már neki pár forintot, mert haza akar utazni az anyjához egy szomszéd faluba. Már akkor is szánni valóan nyomorúságos kinézetű volt a kicsiny, összetöpörödött, ősz szakállas, ápolatlan külsejű, beesett, megvert, sebhelyes arcú ember, külső megjelenése azóta csak romlott. Természetesnek éreztem, hogy adok neki valamennyi pénzt. Aztán máskor is megjelent hébe-hóba, a levélszekrényről leolvasta, hogy hívnak, azóta rendre „Sanyi bátyám”- nak nevez, ő, aki legalább 20 évvel idősebb nálam, még akkor is, ha az ilyen sorsúaknál nagy a kockázat a kormegítélésben való tévedésre.
Egy alkalommal valamiért rossz hangulatban találhatott, vagy kizökkentett valamilyen munkámból a csöngetése, a lényeg az, hogy gúnyos-durva szavakkal elküldtem, megkérdeztem tőle, hogy látja-e a házon az OTP feliratot? Éreztem, hogy nem is érti a szándékomat s a kérdést, de azt mondta, hogy nem, nem látja, erre közöltem vele, hogy legközelebb akkor jöjjön, ha ott látja villogni. Szerintem csak annyit értett meg belőle, hogy akkor most nem kap pénzt, s így elment. Hanem amit ezért a lányaimtól kaptam, amiatt elszégyelltem magam. A kis pisisek alig voltak még 6-7 évesek, de már szememre hányták, hogy milyen durván beszéltem vele, s hogy miért nem adtam valamennyi pénzt neki, amikor van … stb. (Megjegyzem, egyébként meg félnek tőle, a nekik szokatlan kinézete miatt…) Akkor megfogadtam magamban, hogy többet ilyet nem teszek. Máig ehhez tartom magam.
J. bácsinak nincs lehetőségre a megsértődésre, ez csak azok kiváltsága, akiknek van valamennyi, a megélhetést valamilyen szinten biztosító jövedelmük, így tehát kis idő múlva ismét megjelent, mondott valamilyen ürügyet, én meg fizettem, mint a katonatiszt, vagy mint aki ezzel vásárolja meg a lelki békéjét. Lassan észrevettem, hogy követni kezdte az inflációt, egyre többet kért, ma már alkalmanként 2-300 forintnál tartunk. Ez sem sok, nem állítom, hogy a családi kassza emiatt omlana össze bármikor is.
A hajléktalanom azonban a hidegebb idő beálltával egyre ravaszabbá válik. Egyre többször fordul elő, hogy valamiképp kiszagolja, hogy nem vagyok otthon, akkor a feleségemtől kér pénzt, majd egy-két nap elteltével fordítva. A feleségem nemrég pedig arról panaszkodott, hogy éppen frissen sült ki valamilyen sütemény, amikor J. bácsi csöngetett, s pénz helyett azt akart neki adni, meg még némi ennivalót, amit nem fogadott el, ragaszkodott a pénzhez.
J. bácsi csaknem mindig ittas, nem vagyok naiv, tudom, mire költi a pénze nagyobb részét.
Mi ilyenkor a teendő? Tudom, hogy reménytelen megváltoztatni, őt már nem lehet visszavezetni a „munkaerő-piacra”, s nem lehet valamilyen konszolidált életet elvárni tőle. Legfeljebb évei lehetnek hátra, jó esetben is. Mondjam azt neki, hogy dolgozzon? Ugyan már, nem nevettetem ki magam, lehetnek illúzióink az ember megváltoztathatóságáról, J. bácsiról azonban már nincsenek: szerencsétlen annyira mélyen van, hogy onnan nincs kiút. Ez a szomorú igazság. Különben sincs jogom –úgy érzem – tanácsokat osztogatni, vagy bármit is számon kérni tőle, míg ő szenved, én meg a meleg, tágas lakásban örülök a gyermekeimnek meg az életnek.
Az azonban érdekelne, mit lehet tenni ebben a helyzetben, hogy ha csak minimálisan is, de elviselhetőbbé tegyem számára ezzel a havi 1000-1500 forinttal az elviselhetetlent, de azért baleknak se érezzem magam? Hogyan található meg a kényes egyensúly a teljes és feltétlen irgalom és a cinikus részvétlenség között? Meddig terjed a felelősségem, s van-e egyáltalán?
