Lezajlott a közszolgálati demonstráció, a hideg idő ellenére meglehetősen nagy részvétellel. Megértem az ott jelenlévő kollégáimat, de nem tudok azonosulni velük. A szervezők nagyon is kifejező hátteret választottak, amikor Hofi Gézát tették jelképükké: az egyébként tényleg szenzációs humorú Hofi ugyanis nemcsak a közönségre kacsintott, sokkal inkább a hatalomra: alapjában véve veletek vagyok, üzente nekik.
Erős a gyanúm, hogy a részt vevő szakszervezetek is egyfajta feszültség-levezető funkciót töltenek csupán be (tisztelet a kivételnek, mint amilyen szerintem a PDSZ), viszont még nevetni sem lehet rajtuk. Jól tudják, hogy követeléseik irreálisak: az ország olyan helyzetbe került, amilyenbe, ráadásul a kormányt valószínűleg kötik az IMF- és az EU-hitel előírásai is: ha akarná, sem tudná mindazt teljesíteni, amit a demonstrálók elvárnak tőle.
Egy korábbi, szerintem fontos, de visszhangot alig kapott posztomban már írtam minderről (http://sasika61mondja.blog.hu/2008/11/22/egy_arulo_kozalkalmazott), ennek néhány elemét átemelve próbálom megfogalmazni kételyeimet.
Valóban példátlan reálbércsökkenést fogunk elszenvedni, ami normális viszonyok között sztrájkért kiáltana, igaziért, nem olyanért, amit egy „nagyszünetre” terveznek, majd azt is lemondják az előtte való éjszakán. De a körülmények nem normálisak. Naponta ezreket tesznek utcára, s mi a nyamvadt 13. havi bérért demonstrálunk? Súlyosbítva a 13. havi nyugdíj megtartásával? Ég a pofám, sajnos.
Sztrájkolni kevésbé, demonstrálni azonban még mindig lehetne ilyen körülmények között is - helyes célokért. Kifejezve a szolidaritást az egyetlen szóval elbocsátottakkal. Megteremteni azt az érzést a társadalomban, hogy nem magunkért „harcolunk”, hogy ugyanattól szenvedünk mindannyian: munkanélküliek, közalkalmazottak, nyugdíjasok, aktív foglalkoztatottak. Rámutatni egyértelműen, nem maszatolva, hogy a helyzetért alapvetően a kormány a hibás, világválság ide vagy oda. Kifejezni, hogy többé soha, de soha nem dőlünk be semmilyen ígéretnek, legyen az 13. havi fizetés vagy X. havi nyugdíj (X>12). Egyenesen ki kellett volna mondani, hogy ettől a kormánytól a magunk részére nem várunk semmit, nem követelünk semmit, tűrünk némán, de szavazatot többé nem fognak kapni tőlünk. Egyet sem.
Ezt kellene, kellett volna más társadalmi, foglalkozási csoportokkal is egyeztetve közösen demonstrálni. Nem az elvett bért visszakövetelni. Mert nem fogunk éhen halni. Ki fogjuk tudni fizetni, ha nehezen is, a számlákat. Gyermekeinket továbbra is nevelni tudjuk majd, zeneiskolába, különórákra járatjuk. „Csak” erről-arról le kell mondanunk. De mi ez ahhoz képest, akik élni sem fognak tudni, vagy csak alig?
Lett volna egy hivatásunk. Jaj, istenem, csak ki ne mondjam, hogy küldetésünk. Megteremteni ezt a szolidaritásérzést a társadalomban. Hogy ne egymás rovására keressünk megoldást. Ne essünk egymásnak, senki ne akarjon a másik pénztárcájában turkálni. Ha ezt elszalasztjuk, végső soron a mi is a kormány eszközévé válunk. Sztrájkolunk a bérünkért, hogy azok is ellenünk forduljanak, akik talán rokonszenveztek velünk, hogy megutáljanak bennünket, és nem vesszük észre, hogy ez a kormánynak baromi jó, mert addig sem őket utálják.
Ennyire buták lennénk?
