Egy blog vezetése sajátosan gyógyító terápia is. Alkalmat ad a szerzőnek és a hozzászólóknak is a kibeszéletlen dolgok megtárgyalására, a sebek gyógyítására, de legalább a seb körüli környezet megtisztítására. Ilyen fájó, nehezen gyógyítható sérülést okozott sokunk számára határon túli magyarok állampolgárságáról szóló népszavazás, amelynek ma van az évfordulója.
Hogy a kormány és a kormánypártok megbocsáthatatlanul gyalázatosan kampányoltak, ez nem igazán lepett meg, valójában nem vártam mást tőlük. Keserű és kijózanító képet kaphattunk magunkról is: az otthon maradók és a nemmel szavazók megérdemelték volna azt a büntetést, hogy soha többé ne tudják ki se mondani: magyar vagyok. Felelősségük akkor is fennáll, ha elfogadjuk azt az utólagos értékelést, hogy a kezdeményezők (MVSZ) jó szándéka legalábbis vitatható volt, s magát a népszavazást nem lett volna szabad akkor és így megtartani, egyáltalán a kérdést népszavazásra bocsátani. Ezek az érvek ugyanis abban a pillanatban lényegtelenné váltak, amikor a népszavazást kiírták: ettől kezdve úgy gondolom: az embernek nemigen volt más választása, csak az igen.
De nekem még csak nem is a vereség fájt, fáj legjobban, mert ahogy a kormányról, úgy magunkról, népünkről sem éltek bennem illúziók. Ami igazán szíven ütött, az egyetlen mondat volt, a „nemzet orvosától”, Mikola doktortól.
2006 tavaszán választási kampány zajlott. Úgy emlékszem, március volt, vasárnap, éppen vasaltam a tv előtt (szeretek vasalni, mert közben lehet gondolkodni). A Hír TV-t néztem, a Fidesz kongresszusát közvetítették: jó hangulat, megnyerő jelöltek, sok, nekem rokonszenves beszéd. Egyszer csak megjelent a frissen másodhegedűssé tett Mikola doktor, hullt az arany konfetti, zúgott a taps, ő pedig felajzott hangulatban beszélni kezdett. Biztosnak tűnt a győzelemben, s kijelentette, hogy a határon túliak szavazati jogának megadásával a Fidesz 20 évre biztosítani tudná magának a hatalmat (nem szó szerint így hangzott el, de a lényege ez volt). Hatalmas ováció a nézőtéren, nekem meg majd kiesett a vasaló a kezemből. „Ekkora barmot!”- mondtam magamban, s reménykedtem, hogy csak én hallottam a mondatot, más nem, de már este az ATV-n valamelyik Fidesz-vezetőnek magyarázkodnia kellett Kálmán Olga előtt, s abban a pillanatban tudtam: vesztettünk.
Hát ezt a mondatot kellene valamikor feldolgoznunk. Mert lehet ugyan magyarázni, hogy nem így meg nem úgy gondolta, hanem emígy meg amúgy, de ez már csak kármentés, vagy annak is kevés.
Én még mindig hiszek benne, hogy ez nem egyeztetett és hivatalos álláspont volt a Fidesz részéről, csak a doktor úr handabandázásainak egyike. De tudni szeretném: „akkor ezt most így hogy” kell értenünk? Mert nem elég évente gyászolni, rámutatni -jogosan- a másik félre: tőlük ilyen-olyan okokból nem várhatjuk ennek a sebnek a tisztítását. Mi viszont, akik igennel szavaztunk, joggal várjuk el legalább utólag megtudjuk, mi is volt a Fidesz valódi szándéka?
