A bolsevik rendszer újabb hazugságát leplezte le Giacomo Campiotti filmrendező, amikor 2002-ben elkészítette Borisz Paszternak Doktor Zsivágó című könyvének filmváltozatát. A művész nem kis feladatra vállalkozott, az 1965-ös David Lean-féle szuperprodukciót kellett (volna) túlszárnyalnia, újrafogalmaznia: megítélésem szerint kísérlete nem sikerült. Ami a filmben jó, az a regény erénye, többet, mást a rendező nem tudott hozzátenni.
Egy hete vetítették az M1-en, két részletben Campiotti filmjét, most volt alkalmam végignézni. Nem filmkritikát szeretnék írni róla, csak néhány dologra akarom felhívni a figyelmet.
A nyitó képkockákon egy temetést látunk, a gyermek Zsivágónak az apját temetik éppen, a századfordulón járunk, a regényben az első jelzett dátum 1903. Az operatőr mutatja a gyászoló gyülekezetet, s ekkor a háttérben mit látunk? Az út mentén egy kétágú beton villanyoszlop fehérlik. Mi persze úgy tanultuk, hogy a Szovjetunió villamosításának tervét (GOELRO) még Lenin hirdette meg: villamosítás+szovjethatalom=kommunizmus: így szólt a tétel. Most Leninék lebuktak: a jelenet szerint Oroszország már villamosítva volt, messze a bolsevikok előtt is.
A rendező azt is bemutatta, hová esett vissza a bolsevik hatalomátvétel után ez a magas iparosodottság. Egy másik jelent 1922-ben játszódik. Zsivágó doktor visszatér Moszkvába, vonata befut valamelyik pályaudvarra. Az operatőr mutatja, a mozdony gőze hogyan tornyosul fölfelé, de lám, mit látunk megint? A gőzből lassan előtűnik a szerelvény fölött futó villanyvezeték! Na már most igaz, hogy a GOELRO-tervet 1920-ban hirdették meg ( a források ellentmondóak, ez a legkorábbi változat), tehát elképzelhető, hogy a moszkvai pályaudvarokat már villamosították ’22-re, de villanymozdonyaik még nem voltak. Ám az is lehet, hogy még a cári időben elvégezték a vasút villamosítást (lásd a nyitó jelenetet), ’22-re pedig visszaestek a gőzösök szintjére.
A legnagyobb melléfogás azonban a Lara szerepét játszó Keira Knightley kiválasztása volt. A színésznő napjaink egyik sztárja, távolról vagy állóképen meglehetősen mutatós hölgy. Színészi képességei valószínűleg ahhoz elegendőek, hogy A Karib-tenger kalózai-ban még néhány részt eljátsszon, ehhez a szerephez azonban nem tudott felnőni. Ráadásul nem is annyira szép minden helyzetben. Ha nevet, ha bosszankodik, ha feszült, ha sír - tehát ha bármilyen kicsit is intenzív érzelem jelenik meg arcán -, mindig ugyanazt a torz fintort láthatjuk rajta, s ekkor kifejezetten taszító. Ráadásul – tudom, hogy nem szép dolog szóvá tenni, s nem is az ő hibája, inkább a rendezőé-operatőré -, ha kicsit oldalról és közelről fényképezik, akkor kitűnik, hogy szem-és metszőfogai hamisak. Mindez onnan ismerhető fel, hogy azok vakítóan fehérek, mint az uráli téli táj, oldalsó fogain viszont látszik egy vajszínű árnyalat, magyarul mondva sárgásak.
A főszereplőt és feleségét játszó színészek (Hans Matheson, Alexandra Maria Lara) és természetesen Sam Neill viszont kiválóak. Kizárólag értük érdemes megnézni ezt a változatot.
