Ökörség vagy örökség?
Ez a kérdés mindig felvetődik bennem, valahányszor találkozom az őstörténet-kutatásnak egy-egy új „szenzációs” felismerésével vagy régi nézeteinek felújításával. Mivel történelmi forrásaink meglehetősen hiányosak, nem egyszer ellentmondóak, úgy viszonyulok a sumer-hun-szkíta-párthus stb. vonalat képviselőkhöz, mint a hívőkhöz szokás: tiszteletben tartom véleményüket, mert hitkérdéseken nem lehet vitatkozni. Azt tapasztalom viszont, hogy ők is gyakran viselkednek úgy, mintha valamely szekta, felekezet beavatottjai lennének: a „kívülállókat” némi megvetéssel kezelik, mutathatsz akármilyen könyvet nekik, hivatkozhatsz akármilyen tényre, csak mosolyognak: lám, téged is megtéveszett a hivatalos történetírás, hiába, az egyetemeken nem tanítják a „valóságnak” megfelelően, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hogy mi vagyunk a föld első és legrégebbi népe stb.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy kaptam ma egy meghívót, egy jogtörténész tart előadást itt nálunk Attiláról, a meghívó aláírói a Raúzsa-szín Rovás Kör és a Hun-fokos Szövetség. Az utóbbiak országosan ismertek már: a makói gázvagyont vették birtokba a Szent Korona nevében, az előbbiekről még nem hallottam. A rovásírást mint fogalmat természetesen ismerem, ezt a konkrét kört azonban nem, először azt hittem, szegény Sárdy Jánost idézik meg szóhasználatukkal („Raúzsalávíl fálkápászíl…”), de efféle frivolság nekik nemigen jut eszükbe, mikor ilyen komoly témáról van szó, mint Attila és a rovásírás. Így viszont maradok a tudatlanság sötétkamrájában: hogy miért kell ilyen furcsa diftongussal írni és külön a „rózsaszín” szót, soha nem fogom megtudni.(Feltéve, hogy egyáltalán erre a szóra utalnak vele, mert az is meglehet, hogy a kifejezésnek van valamilyen titkos, ősi jelentése.)
Legjobban azonban az a kérdés foglalkoztat, mi motivál egyeseket a múltkutatás ilyen ösvényeire? Nem elég szép: tartalmas, gazdag a bizonyítható történelmünk is? Nem elég az a több évezredes múlt, amit a „hivatalos” történetírás is fölfest? Többek lennénk mi, jelenlegi magyarok, ha minden kétséget kizáróan bizonyítani lehetne, hogy a sumerokkal, hunokkal stb. vagyunk rokonságban? Következne ebből ránk nézve bármi is? Azért érdekel ez, mert az az érzésem, az ilyesfajta őstörténetben hívők nem is annyira a múltat akarják a maga teljességében megismerni, hanem mintha mai helyzetüket, helyzetünket akarnák megszépíteni: mintha ettől mi, ma élők lehetnénk büszkébbek. Én nem hiszek ebben, sem a rovásírásban, sem a Szent Korona-tan mai alkalmazhatóságában, sem más idejétmúlt valós vagy vélt örökségben, mert úgy gondolom, amiként nem helytálló és méltatlan az a kijelentés, hogy merjünk kicsik lenni, nem fogadható el iránytűként az sem, hogy merjünk a tényeket meghaladó múltat, nagyságot, befolyást képzelni magunknak.
Merjünk realisták lenni!
Az utolsó 100 komment: